A tegnapi ígéretemnek megfelelően íme 15 ráadás kép, és a nagyobb lélegzetvételű interjú a Hatvan utca bontásra ítélt cívisházának egyik lakójával, Tündével.
– Anyukád azt mondta, Németországban éltek a családdal.
– Igen, ott találkoztunk a férjemmel. Ő indiai.
– Hogy találkoztatok?
– Internetes társkeresőn.
– Hány éves a kislányotok?
– Kettő és fél.
– Ő beszél magyarul?
– Nem. Angolul meg németül főleg, csak néhány szót a mi nyelvünkön.
– És ugye te is ebben a házban nőttél fel?
– Igen, a testvéreimmel.
– Hányan vagytok testvérek?
– Öten. De a testvéreim nem igazán szeretnek ide jönni.
– Tiétek ez a ház?
– Nem, bérleti szerződéssel vagyunk itt.
– Az határozatlan időre szól?
– Nincs megújítva. De erről anya tudna jobban mesélni.
– Így nézett ki a ház mikor beköltöztetek?
– Maga az udvar igen. A kapu azért ilyen magas, ha jött be a szekér, elférjen. Volt itt régen egy köcsögfa is, itt állt a ház előtt, csak apa aztán lebontotta. Van itt pince is, le tudtok menni, és egyébként végig egybe van nyitva a kapuig. Bár néhány lakó leválasztotta ezen az oldalon. De a másik oldalon nincs, ott egyben végig lehet menni. A padlásra viszont nem igazán lehet felmenni, mert el van korhadva végig a gerenda. Itt egyébként végig istálló volt hátul, azért nincs ebben a házban sem kialakítva a fürdőszoba. Mi tettünk bele egy vécét is, hogy lehessen kakilni. Mert még az sem volt benne. Volt egy közös vécé helyette az udvarban. Aztán a ház állapota olyan, hogy harminc éve nincs meleg víz. Az van fürdéshez, amit melegítesz. Az egyik utolsó olyan cívisház tudtommal, amiben nincs meleg víz.
– Anyukád mondta, hogy át lehetett járni a telek végén a Csokonai utcára. Nektek is van hozzá kulcsotok? Használjátok?
– Nem, az ottani lakóknak van csak. De ott is bonyolult a helyzet. A lakó nem adta vissza a Cívisháznak a lakást, de már elköltözött.
– Akkor ti azt sosem használtátok azt a kaput?
– Régen egyszer-kétszer átmentünk rajta.
– Tehát mondjuk húsz éve nyitva volt, most meg már évek óta zárva? Vagy hogy kell ezt elképzelni?
– Nem… sosem volt hozzá kulcsunk, de ha néha úgy volt hogy arra volt dolgunk, akkor itt lerövidítettük az utat. De most senki nincs már ott.
– Ezek a házak mellettetek mióta üresek?
– Többen laktak, három-négy család is lakott ott. Az egyik majdnem húsz éve üres, a hátsó, ami be van falazva, a mellette lévő pedig nagyjából öt éve. Ott egy roma család lakott, kisfiúval.
– Ők miért mentek el innen?
– Azért kellett menniük, mert a föld alatt megrepedt egy cső. A Cívisház meg mindenki kinn volt hogy kivizsgálják, megnézzék, de azt mondták inkább, hogy menjenek el.
– És most az egész sort bontani fogják?
– Igen. Vagy lehet hogy nem lesz egy ideig lebontva, de nem lesznek tovább kiadva.
– Azt tudod hogy miért?
– Mert a Cívisház száz százalékra mondom, hogy erre már nem fog költeni.
– De a bontás is költés, nem?
– Az is, de mégis az vissza fogja hozni az árát akkor, ha tudnak valami olyat építeni a helyére, amit mindenki tud használni. Mondjuk egy játszóteret, amit az egész közösség tud használni.
– De akkor a felújítást végző emberek most miért vannak itt?
– Az erkélynek a korlátjának a tartó része az el van rohadva. És azt most ki kell cserélni, mert korhad el, rohad el az egész, és újat kell felrakni, mert veszélyes. Ott laknak bangladesiek, és maga a vas nemrég ráesett a korlátra.
– A ti házatokból mikor kell kiköltözni?
– Anya azt mondta, egy hónapon belül. Csere lesz, lakást kap a család cserébe.
– Hol lesz a cserelakás?
– Az Ibolya utcán.
– És akkor most így hárman fogtok költözni az Ibolya utcára?
– Igen. És nem tudom, hogy hova tesszük a két kutyát.
– Vannak panelkutyák is, majd megszokják.
– Biztos. De nehéz lesz. Az embernek kell egy kis vetemény, kiülni egy kicsit a szabadba, jó levegő, lehet kint tartani a kutyákat. Vagy akár mást is. Nálunk is volt az udvarban disznó, Füge volt a neve. Rákereshettek a Fókuszban, mert itt volt a Fókusz is, hogy itt egy sertés, és az egész társaságnak az életét felbolygatja. Pedig egy olyan kis cuki malacka volt, egy csüngőhasú.
– Na majd rákeresünk. Erről a loncbokorról itt a ház tövében tudsz mesélni egy kicsit?
– Apa egyszer elment biciklivel, és ezt hozta haza. Kicsi volt még akkor.
– Kilencvenes években?
– Kétezer környékén inkább.
– Gyakorlatilag egybeépült ez a cserje az épített örökségetekkel.
– Igen, fogjuk rá. Vannak itt madarak is amik ide járnak a bokrok közé költeni. Vannak rigók, verebek, de van gerle is. Zárt hely, védettnek érzik.
– Igen, ez egy ősdzsungel nekik, meg elég diverz. Látom hogy van egy kis orgona, szilvafa, beszéltünk már a loncról, látom van ott borostyán, jezsámen.
– Direkt tettem ki nekik vizet is, ne kelljen olyan messzire menniük. Tettem ki madáretetőt is.
– Ez az igazi madárbarát kert!
– Az, van sok más lakó is. Aztán… hisztek a szellemekben? Volt itt a szomszédban egy hölgy, úgy hívták hogy macskás Erzsi. Ez a hölgy tele volt macskákkal, de olyan szinten, hogy mindenhol macska volt nála. Olyan igazi boszorkány alkat volt. Kitöltött egy egész életet itt, nem nagyon mozgott már. Mi adtunk neki mindig ételt, átvittük neki. Na, és neki volt egy olyan szokása, mert közös volt a falunk, hogy átkopogott rajta, és akkor átmentünk. Aztán egyszer elvitték a mentők, kilencven valahány éves volt. Mikor elvitték a mentők, két nap múlva hallottuk a kopogást.
– Pedig nem volt itthon.
– Nem. Utána tíz körül lehettem, a szüleim elmentek vásárolni a húgommal. Egyedül voltam a lakásban. Hallottam, hogy a konyhában csepeg a csap. Elmentem megnézni, hát nem csepegett a csap. Visszamentem a szobába, hát egyszer egy óriási csattanás, mintha bomba robbant volna, széttört pár tányér. Kinézek, semmi. Aztán volt a szobánál egy függöny, ami így kisuhant, mintha a szél belekapott volna, aztán egy arc belesüppedt a függönybe. Nagyon beszartam. De később magától lerepült a parfüm a szoba közepére, megfogták a lábamat éjszaka, aztán volt, hogy éreztem, valami átment rajtam. Tetőtől a talpamig, mintha megcsapott volna, nem a kettőhúsz, hanem vagy hatvan volt. Néha máig csak úgy megmozdul a pohár a konyhában. Mindig mikor ilyen paranormális dolog van, lemegy a meleg, kurva hideg lesz, csapódnak az ajtók, ilyesmi. Ez egy szellemtanya. Szerintem ez mind a férj és a feleség miatt van, akik itt haltak meg.
– Ők az előző lakók? Hogy haltak meg?
– A férj megölte a feleséget, aztán egy hétig ott feküdt az ágyon az asszony. Aztán magát is megölte.
– Mikor volt ez?
– Az ötvenes-hatvanas években.
– Ja, akkor nem közvetlenül utánuk költöztetek ide, hanem egy darabig üres volt a ház, igaz?
– Igen. Ezt a szomszédok mesélték.
– Anyukád is hisz a paranormális dolgokban?
– Ő is tapasztalta. Sokszor megfogja valami a lábát éjszaka. Anya ilyenkor apára gondol, hogy hívja őt a temetőbe. Ugye ő is itt halt meg, ebben a házban, hat éve.
– Édesapád meghalt, azután édesanyádnak lett másik párja?
– Nem lett, egyedül él itt. De apának sok minden viseli máig viszont a keze nyomát. Ezt a követ ami itt van járda, apukámmal raktuk le, lehettem vagy tíz éves. Az utcáról hordtuk be a köveket, mert nem volt itt járda. Nem volt elkerítve egyetlenegy házrész sem. Azért csináltuk ezt a járdát, hogy ne kelljen mindenki ablaka alatt átmenni. Ezeket a mintákat a ház falára is ő csinálta. Egyszer elment Kalocsára, aztán a fejében a minták annyira megragadtak, hogy csak és kizárólag kalocsai mintákat volt hajlandó rajzolni. Nem csak kint, belül is vannak, a házban. Van hátul egy még nagyobb, azt én festettem. Azt apukám rajzolta meg és végül én pingáltam ki, mert nem tudott felmenni olyan magasra. Volt amit üvegfestékkel csinált, aztán volt, hogy szőtt is.
– Azt is emlékezetből?
– Mindent emlékezetből csinált.
A kérdések egy jelentős részét, és a beszélgetés rögzítését köszönöm A cívisházakért csoport adminjainak, és Molnár Áginak. A hanganyag leirata a készülő „Debreceni cívisházak és lakóik nyomában” c. könyvünk riportjaihoz hasonlóan a gördülékenyebb olvashatóság érdekében technikai szerkesztésen esett át.
Füge disznóról a Fókuszos riportot itt tudjátok megnézni: