A szociálpszichológiai kutatások fényében jól ismert, hogy az ember szeret racionalizálni és megmagyarázni magának olyan dolgokat, amiknek a kiváltó oka valójában a tudattalanjába épült be. Elmegy a Félixes macskakajáért a boltba, hazaviszi, és ha megkérdezzük miért vette, azt mondja: „mert olcsó volt”, közben meg valójában azért vette, mert tegnap lement a Félixes reklám a televíziós készülékben, és a kínai kaja fogyasztása közben éppen azt bámulta. Vagy: megveszi az ájfónos márkát, és ha megkérdezzük miért vette, azt mondja: „mert ez tud olyan 3D-s lassító módot, amit egy prosztó Huawei nem tud”, közben meg meg sem fogja nyitni azt az alkalmazást, csak a Chicagoban nem vehet elő egy androidos rádiótelefont, mert még a végén azt hiszik a milfek, hogy csóró, és akkor nem lesz kalippózás az este végén. Vagy megveszi a CR7-es parfümöt a boltban, és mikor megkérdezik miért vette, azt mondja: „mert finom az illata”, közben meg önmaga is utálja azt a szar pacsulit, csak meg akarja répázni azt a csajt a másodikon, és mást már nem tudott hirtelen kitalálni. És természetesen az emberek azt is szeretik megmagyarázni maguknak, hogy miért fotóznak, és sokszor elég meglepő állításokat fogalmaznak meg. Néhány példamondat: „Pillanatokat, szituációkat, hangulatokat vadászok” ” Azt szeretném elérni, hogy a képeim segítségével a néző úgy érezze, mintha ott lett volna” „Már kisgyerekként elkezdett foglalkoztatni a fotózás, mint hobbi, bár először a családomat szerettem volblablablabalalala”. Hát jobb ha tőlem tudjátok meg, ez mind kamu, valami béna körítés, valami önkénytelen mentegetőző szöveg arra, hogy valójában miért nem tudom elengedni a pillanatot, ezáltal a múltat, és miért kell kényszeresen folyamatosan fényképekben gondolkodnom. Mert ha tényleg ráfüggsz, nem csak néha kattintasz egyet a kajádról meg a Nagytemplomról, akkor ez tényleg egy kényszer, egy hangulat, egy melankólia, egy….nem tudom mi. Ezt nem lehet megfogalmazni, és hazudik, aki azt mondja, hogy érti, miért vonzódnak az emberek a fényképekhez, és a fényképezéshez. Ez most csak azért bukott ki belőlem, mert ma is olvastam egy ilyen „Meg szeretném ragadni a pillanatot” jellegű kommentárt egy elismert fotóművésztől. Dehogy akarod megragadni. Valójában tuti hogy szabadulnál tőle, csak nem bírsz, ezért megmagyarázod valahogy magadnak, hogy miért kell ez neked, mert máskülönben belezavarodna a narráló éned, és semmi értelme nem lenne a világon annak, hogy folyton nyomkodod az exponáló gombócot. „Nem kell a felhőket túlmisztifikálni, nincs bennük se több transzcendens jelentés, se több metafizikus szépség, mint egy falra vetülő árnyékban, vagy egy emberi arcban, bármiben. Ugyanazért fényképezem le őket, mint bármit. Mert nem tudom elengedni őket, hogy menjenek utukra. A fényképezés nem az elengedésről szól.” Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma és ” Ha eszembe jut a halálom, bezárkózom a vécébe és próbálom megjegyezni a tapéta virágmintáit.” Simon Márton: Polaroidok
#0514
Wekerle Utca; 47.514094, 21.636738
Canon EOS 7D
f10; 1/1250; ISO-200; 200mm
2019.6.4.