Ő (ők) itt Dávid. Dávidot a középiskolából ismerem: mikor 8. osztály környékén (hatosztályosba jártunk az Adyba) az addigi padtársaink mindenféleképpen m.a.g.u.s.-ozni akartak ének és magyar órákon, így egymás mellé ültek, mi Dáviddal kénytelen kelletlen szintén egymás mellé kerültünk a középső padsor leghátsó padjába. Ezután és itt találtuk ki 2003-ban az azóta is rendkívül eredményesen működő, kétszemélyes LÖSZADAVI társaságot (LÖki SZAbó DÁvid VIktor. Elmés, mi?), és itt írtuk meg többnyire magyar órán az olyan örökbecsű remekműveket, mint például az „Óda a csengőhöz” című balladát. Ezt az alábbiakban közre is adom: Mikor meghallom a csengő dallamát, Szívemet mennyei boldogság járja át. Boldogan rontok ki a teremből, Hogy szabaduljak e börtönből. A csengő hangja csodát ád, Örvendezzünk végre hát! Hirdesd hát az igét, A csodás csengő örömét! Mondjuk most jutott eszembe, hogy mi valójában az „Óda a kicsengőhöz” című balladát írtuk meg. Na mindegy. Dávid Kosdon lakik a feleségével, mert az egyetem alatt kitalálták, hogy ott fognak lakni, és lőn. Fantasztikusan finom söröket főz otthon, és most szenved, mert az USÁ-ból hoztam neki egy olyan 9 butélia sört, amit még azóta nem kapott meg. Dávidka egyébként a megboldogult húszas éveinek az elején elvégezte a Műegyetemet Pesten mint építőmérnök, és mára sikeres pályaelhagyóvá is vált: szépen átképezte magát szoftverfejlesztőnek, úgyhogy vélhetően őrá hárul majd az a nemes feladat egyszer, hogy megcsinálja a sztríccofdebrecennek azt a térképes honlapot, ahol az összes fotóm egyszerre fog szépen fenn vigyorogni. Köszike, és puszika, előre is
#0595
Síntelep Utca; 47.604968, 21.585335
Utca első említése: 1998
Canon EOS 7D
f6.3; 30sec; ISO-400; 17mm
2019.11.23.