Site Overlay

A cívisváros utolsó cívis házai

Habár a cívisek, azaz az alföldi mezővárosok paraszti eredetű, de már polgári lakosságának emlékei, és legfőképpen házai még elszórva az ország számos cívis városában megtalálhatóak, a köznyelv sokszor hajlamos Debrecent “a” cívisvárosnak hívni. A meglehetősen hízelgő titulus ellenére a cívisek életmódjára jellemző hagyományos, földszintes lakóházak legnagyobb része is már eltűnt a városból: Harangi Attila építész felmérése alapján míg 2018 júniusában összesen még 1540 hagyományos cívis ház volt jelen a történelmi belvárosban, 2020 decemberére ebből a folyamatosan zajló bontások miatt már csak 1476 maradt, amiből ráadásul a műszaki állapot és a karakter szempontjából a házak mindössze kb. egyharmada képvisel megőrizhető értéket. 2019 szeptembere és 2020 decembere között összesen tizenhat ilyen cívisházba engedtek be minket Attilával a lakók, ahol a házak felmérése után minden esetben félig strukturált interjúkat készítettünk a lakókkal, majd fényképekkel alaposan dokumentáltuk a házat.

A Garai utca 19. ház az egyik utolsó tipikus cívis ház, és egyben olyan ház a városban, melynek homlokzata sohasem esett még át felújításon: ennek utcafronti homlokzata mellett ékes bizonyítéka, hogy a kapuáthajtó mennyezetén egy freskó egyes részletei még máig látszanak. A házat 1906-ban építették, utcafronti lakásában 1949 óta él az utolsó társbérlő család, és habár a ház már 2004-ben megkapta a bontási engedélyt, valamint 2006-ban tulajdonosváltáson esett át, egészen a közelmúltig nem sürgették a ház eltávolítását. A ház történetének azonban napjainkra elérkezett az utolsó felvonása: 2020 novemberében a tűzfal záró téglasora ráomlott a szomszédos ház tetejére, így a katasztrófavédelem a ház állapotának életveszélyességét vizsgálja, ami sajnos könnyen a bontáshoz vezethet majd.
A Garai utca 19. szám utolsó társbérlője, Gabi néni részben a már eltávozott édesanyja egyik kedvenc karosszékében mesélte el nekünk a ház kálváriáját. A 2000-es évek elejétől a tulajdonosváltások miatt folyamatos bizonytalanságban él a házban, mivel társasházat szeretnének a helyére építeni. Persze a család házban töltött első éveiben sem volt egyszerű az élet: a házon belül folyamatosan volt mit újítani, arról nem is beszélve, hogy kezdetben az illemhelyiség a kapu mellett volt, az udvaron. A szükség viszont új megoldásokat szül, és több más felmerült probléma mellett például a cserépkályha melegének pótlását is meg tudta oldani Gabi néni egy közelmúltban vásárolt villanybojlerrel.
Az Ajtó utca 1945 és 1991 között Sallai Imre utcára lett átkeresztelve, megemlékezvén a kommunista magántisztviselőről, akit 1932-ben Fürst Sándorral együtt ártatlanul vádoltak meg és végeztek ki a biatorbágyi vasúti viadukt felrobbantása miatt. Az Ajtó utca ugyan 1991-ben visszakapta a nevét, de az utca elején néhol még ott vannak a régi utcanévtáblák is; ezen kívül a képen a régi utcatábla fölött a már azóta megszűnt debreceni kerületekről árulkodó tábla (“II. KER.”) is látszik még. A képen látható házat 2021 márciusában elbontották.
A Jókai út 35. ház pontos építésének dátumát levéltári dokumentumok hiányában nem lehet megállapítani, de valamikor 1872 és 1911 között építették. Jelenleg egyedüli lakója, Katica néni édesapja 1946-ban vette meg a házat, azonban a család egészen 1972-ig a társbérlők jelenléte miatt nem lakhatott benne. Az akkori törvények értelmében a tulajdonosok ha a társbérlőknek ingatlant tudtak biztosítani, akkor visszaköltözhettek az azóta folyamatosan birtokukban lévő házukba. Katica néni édesapja ekkor összes megtakarított pénze elköltésével fel tudta szabadítani az egész házat, Katica néni pedig azóta először szüleivel, majd férjével, végül megözvegyülése után már évek óta egyedül él az óriási házban, mely ritka módon minden tekintetben megőrizte eredeti karakterét. Gyermeke nem született. Szabadidejében tévét néz, a családja többi tagjával múlatja az időt, illetve az egyik legfőbb öröme az óriási kert, ahol minden szükséges háztáji zöldséget és gyümölcsöt megtermel magának.
A Szent Anna u. 18. udvarának lakója, Erzsike néni 1962 óta lakik az udvar utcafronti 145 m2-es lakásában. A ház a századforduló környékén épült, valamikor 1872 és 1911 között építette revisnyei Reviczky József, Reviczky Menyhért fia, aki a város polgármestere volt 1844 és 1847 között, és aki 1840-től haláláig, 1869-ig a Szent Anna 16. házban is élt. Erzsike néni elmondása szerint ’62-ben mivel két embernek csak egy egyszobás ház járt társbérletnek, ezért ők egy idős házaspár mellé tudtak a férjével beköltözni a lakásba, és csakis akkor, miután összeházasodtak. Mára Erzsike néni özvegyként a lakás mellett természetesen a lakás összes antik bútorának is birtokosa lett, ahol már évek óta egyedül él. A lakás egyik legnagyobb erényének és átkának egyaránt az óriási, négy és fél méteres belmagasságot tartja, hiszen télen csak óriási anyagi ráfordítás ellenében fűthető ki, így mára télen ő is csak a legbelső szobát fűti, a lakás többi részében pedig tényleg meglepő módon hideg van.
Kati Kissnészabó, a Török Bálint u. 10. szám utolsó tulajdonosa néhány éve eltávozott édesanyja fésülködőasztala előtt ülve is mesélt nekünk a ház történetéről. Habár testvérével együtt nőtt fel ebben a házban, már régóta nem lakik benne, sőt, már Debrecenből is évtizedekkel ezelőtt elköltözött. A házat 1897-ben építették, a szocialista társbérletek idején két család lakott benne, és kezdetekben több más cívisházhoz hasonlóan egy fallal volt elválasztva belül a ház: az egyik felében egy jogász család lakott, a másikban pedig egy hentesmester. Édesanyjuk és édesapjuk 1967-ben vették meg az akkor még belül elválasztott házat, melyet egyesítettek, és ahol a gyermekek felnevelése után is együtt laktak, egészen Kati néni édesapjának haláláig. Kati néni édesanyja hét éve hunyt el, azóta üresen áll a ház, és jelenleg hivatalos telekegyesítésre, utána pedig eladásra, majd bontásra vár. Társasház lesz a helyén, mint sok más sorstársa esetében.
Az utcaképet jelentősen módosító bontás utáni állapotokat tükröz a felvétel, mely közvetlen a bontás után készült, a mesterfalvai Cserepes utcán, 2019.12.05-én. A cívis házak bontása jellemzően egyesével történik: ritka kivételektől eltekintve általában az utcafronti homlokzat is elvész, majd több lakásos társasház, vagy irodaház épül a házak helyén. Mesterfalván a házak tömeges pusztulásának okának más dolog áll a hátterében: itt a Nyugati kiskörút építésének záró szakasza miatt semmisítették meg a Cserepes utca páratlan oldalának összes házát, hiszen a hamarosan megvalósuló tervek során a négy sávos Tisza István utcát a történelmi belvároson keresztül bekötik a Mester utcába. A képen a házak utolsó hírmondójaként az utca Mester utca felőli végén még látható a Cserepes u. 23. szám, ahol Móricz Zsigmond “Légy Jó Mindhalálig” 1960-as filmváltozatának egyes jelenetei készültek. 2020 október 6-án az utca építéséhez szükséges előkészületek utolsó lépésként elbontották ezt a házat is.
A hagyományos cívis házakkal óriási belmagasságuk okozta kifűthetetlenségük mellett sok egyéb probléma is akad: salétromos falak, omladozó vakolat, korszerűtlen elrendezése a helyiségeknek, jelentős kihasználatlanság a másképp jellemzően óriási telkeken, és a sort még hosszú ideig lehetne folytatni. A huszonegyedik század egyik fő kihívása így az, hogy hogyan találjunk nekik esetleg új funkciót, vagy hogyan újítsuk fel újkori igényeknek megfelelően a házakat, használjuk ki tereiket, jellemzően hosszú és óriási telkeiket, melyek kedvező belvárosi elhelyezkedésük miatt a tehetősebb réteg, vagy a társasházakat építő vállalkozók számára kiemelt célpontok. A Kar utca 26. szám alatti udvaron ezt sikerült több generáció együttélésével, példamutatóan megvalósítani: míg az utcafronti házban az eredeti tulajdonos lakik, egyik lánya az udvar hátsó részébe egy modern lakóházat építtetett, és az ő gyermekeivel együtt be is költözött.
A házak lakóikkal együtt sajnos egyre-másra tűnnek el a huszonegyedik században: Debrecenben a legjellemzőbb, hogy társasházak, irodaházak, vagy egyéb, a hatalmas cívis telkeket “jobban kihasználó” épületek kerülnek a helyükre, az eltűnésükkel párhuzamosan pedig természetesen a házhoz tartozó történetek is feledésbe merülnek. Ezek a történetek persze meglehetősen szubjektívek, néhol talán még apró pontatlanságokat is tartalmaznak, hiszen a házakkal együtt szükségszerűen a lakók emlékei is változhatnak, “szépülhetnek”; de mégis, ha merünk kérdezni, akár ismerőstől, akár ahogy a mi példánk mutatja, idegenektől is, minden esetben olyan különleges dolgokat fogunk tőlük hallani, amiket még az unokáinknak is elmesélhetünk majd. Hogy volt egyszer egy cívis életmód Debrecenben.
Máté, a Kar utca 37. szám alatti cívisházának legifjabb lakója abban a kiváltságos helyzetben van, hogy gyermekkorának egy részét egy szépen felújított, még a városi viszonyokhoz mérten is különleges helyen és kilátással rendelkező cívisházban tölti. A kép készítésekor arra várt, hogy a rövid nyári zápor után kimehessen az udvaron összegyűlt esővizet összeseperni, és ezzel megakadályozni, hogy a víz lefollyon a pincébe. Ugyanezzel a problémával, mint sok más cívis lakóházakra közösen jellemző problémával például Katica néninél, a Jókai utcán is találkoztunk, de saját és interjúalanyaink meggyőződése ebben a kérdésben egyezik: ha az ember kompromisszumképes, és kibékül az utolsó cívis házak egyes régi, visszatérő problémáival, illetve az újonnan felmerült “gyermekbetegségeivel” egyaránt, akkor egy olyan helyen töltheti a mindennapjait, amelynek ugyan kinézete is egyedi, de történelme viszont különlegesen, és pótolhatatlanul gazdag.