A cívisházas fényképeim feldolgozásának és publikálásának végére értem, és hogy ezt a (könyvmegjelenéssel egész jól keretbe foglalt) ~hónapot a könyvben is szereplő személyes szállal lezárjam, feltöltöm (némi kiegészítéssel) egy blogbejegyzés formájában is a cívisházas könyvünk epilógusát, a Löki család és a Kígyó utca több mint száz éves közös történetét. Az előző két blogbejegyzés a Domb és Kandia utcák egy-egy házáról egyben azt is mutatja, hogy Attilával észrevétlenül már el is kezdtük a projekt következő fejezetét, úgyhogy még az sincs kizárva, hogy egyszer könyves formában is újra jelentkezünk.
Habár jelen fejezet szerzője tősgyökeres debreceni, annak ellenére, hogy gyermekként, egy ideig, édesanyjával a Faragó utcán maga is egy klasszikus cívis udvarban lakott, a korai gyermekkora és a későbbi kamaszkora alapján inkább a lakótelepi életmódot tartotta természetesnek, és utólag gondolt csak bele, milyen különleges helyzetben volt, hogy legalább élete egy részében a régi cívisek hagyományos életterében lakhatott. A felismerésen kívül másfél év és közel húsz meglátogatott cívisház kellett a városban ahhoz, hogy végül annak a sokszor elmesélt ténynek is utánajárjon, miszerint szülei ugyan már nem, de apai ágon nagyszülei és azok felmenői is, generációkon keresztül az óvárosban, méghozzá a Kígyó utca 5. és 51. szám udvaraiban laktak. A könyv utolsó fejezetének története így főleg a szerző közvetlen családtagjairól szól, fényképei pedig nem a Déri Múzeum Fotótárából, vagy a Méliusz Juhász Péter Könyvtár Helytörténeti Gyűjteményéből kerültek elő, hanem egyszerűen csak a ma már a Laktanya utca egyik bérházában lakó nagymama ruhásszekrényében tárolt cipősdobozból. A Löki család történetének és néhány archív fényképének közlése mellett, a kötetet záró fejezet fő üzenetének így azt szánjuk, hogy az ezerszer elmesélt családi történetek mögött bőven rejtőzhetnek még feltáratlan szálak, kollektív cívis emlékezetünk egyes darabjai pedig teljesen biztos, hogy akár közvetlen családtagjaink szekrényeinek mélyén lapulnak. Kérdezzünk utánuk, amíg lehet!
A Löki családnév, viszonylagos ritkaságának okán, szerencsére egészen könnyedén kutatható: dr. Varga Antal helytörténeti kutató, a szintén Varga Antal tanító, helytörténeti kutató (1885–1944) fia, egészen 1620-ig tudta visszavezetni a Lökik történetét*. A Lökik eredetileg Balmazújvároson laktak, a jelenleg ismert első ősük 1620-ból Löki Mihály telkes jobbágy. Az ő leszármazottai nemzedékeken keresztül szintén jobbágyként élték az életüket, 1668-ban azonban említés esik Löki István balmazújvárosi bíróról, valamint 1706–08-ban nemzetes Löki István balmazújvárosi városi hadnagyról, mint magasabb pozícióba került személyekről. 1720-ban Löki István és János libertinusok, „szabadparasztok”, 1752-ben pedig egy újvárosi posta-összeíróban Löki István elhagyott telkét is összeírják, ő pedig, valószínűleg, Hajdúböszörménybe költözik, ahol már „hajdúszabadságban” (egyfajta szabadparaszti állapotot jelentő kiváltságcsoportban) él aztán, leszármazottaival együtt. Az is valószínű ezen kívül, hogy törökdúlás vagy egyéb csapás miatt a szegénnyé lett családtag, Löki Mihály is hajdúvá vált, mint sokan ebben az időben. A család többi tagjainak egy része, akik Balmazújvároson maradtak, szintén elszegényedtek, de egyes leszármazottaik máig ott élnek. A feljegyzések szerint a család sorsa aztán idővel jobbra fordul: 1820-ban Löki Ferenc és József nevű hajdúböszörményi lakosok hajdúnemesi bizonyítványt vesznek a hajdúkerületi kapitányságtól, mert ősük 1702-ben a hajdúnemesek első ismert név szerinti összeírásából tévedésből kimaradt. A szerző szépapja, Löki Sándor, 1843-ban, fia, a szerző ükapja, Löki Sándor, 1879-ben születik, mindketten még Hajdúböszörményben**. 1886-ban a család Debrecenbe költözik. Első debreceni tartózkodási helyük ismeretlen, de később a szerző ükapja a Kígyó u. 5. szám alatt nyit asztalosműhelyt, amit később a Kígyó utca 51. szám alá költöztet.
A szerző szépapjának Debrecenbe költözése utáni sorsa és halálának időpontja jelenleg ismeretlen. Löki Sándornak, a szerző ükapjának felesége, Löki Sándorné Szigeti Márta, háztartásbeli, a címtári feljegyzések szerint 1885- ben Debrecenben született, így férjével valószínűleg már Debrecenben ismerkedtek meg. A feljegyzések szerint Löki Sándor 1911-ben még a Kígyó u. 5. szám alatt működtette az asztalosműhelyét, amit aztán az 1940-es években a családjával együtt költöztetett az 51. szám alá. Az 5. szám alól sem fényképek, sem történetek nem maradtak fent. Az 51. szám alatti udvarban először összesen négy, később öt, zömében egyszoba-konyhás lakás volt. A szerző ükapja családjával az utcafronti épületben élt; az asztalosműhely a hátsó keresztépületben volt, az udvar többi három, egyszobás kis lakásában pedig az inasok laktak. Az inasok vidékről költöztek be Debrecenbe: nagyjából három évig tanulták ezután a nap egy részében az asztalosmesterséget, miközben többnyire még iskolába is jártak.
Sándornak két fia született: Löki Sándor és Löki Béla. Béla fiatalon hunyt el a II. világháborúban; a tragédia miatt a szerző dédapja a kisebbik fiát, testvére tiszteletére, szintén Löki Bélának nevezte el.
A már működő asztalosműhelyt a szerző ükapjának halála után a szerző dédapja örökölte meg, melyet még néhány évig, az államosításokig folyamatosan működtetett. Sándor 1912-ben született, házastársa, Gém Mária pedig 1918-ban. Miután a műhelyt államosították, Sándor az Asztalosipari KTSZ-ben kapott munkát, ahol évek alatt elnökségi pozícióig jutott, és ahol egészen nyugdíjazásáig dolgozott. Az államosítás után az udvar végében lévő, korábban műhelyként szolgáló keresztépületet, eredeti funkciója elveszítése után, átalakították egy közel 90 m2-es lakóépületté, összesen kettő plusz egy szobával, fürdőszobával. A szerző dédapja, nyugdíjazása után, hogy egy kis plusz pénzt keressen, egyrészt nyaranta Karcagra járt egy asztalosmesterhez dolgozni, másrészt az udvar egyik pincéjében nyitott újra egy kis műhelyt, a családi legendárium szerint főleg abból az okból kifolyólag, hogy néhány megrendelést továbbra is teljesíthessen, de hogy azért egyedül is lehessen egy kicsit az udvarban, és néha kortyolhasson a szomszéd Pirosék házi borából, a dédmama rosszalló pillantásai nélkül.
Az államosítás idejében az inasok egy része elment a Kígyó utcáról, egy részük viszont ott maradhatott társbérlőként. A hatvanas évek végén az öt lakásból még háromban Lökik laktak: a szerző dédapja és dédanyja, a szerző dédapjának sógornője és annak gyermekei, illetve a szerző nagyanyja és nagyapja. A szerző nagyanyja a hatvanas évek elején ismerkedett meg Löki Sándorral, a szerző nagyapjával. Sándor 1944-ben született és sosem kívánt asztalosnak tanulni: 1962-ben letett érettségije után elment két évre ipari tanulónak, majd az ATOMKI-ban, később pedig a Kísérleti Fizikai Tanszéken dolgozott, mint elektroműszerész. Ezután szakoktatóként kereste a kenyerét, majd egy magáncégtől ment nyugdíjba a kétezres évek elején. Feleségével, Enikővel, még friss házasként költöztek a Kígyó utcai udvar két szobás házába, ahol 1964-től 1970-ig éltek együtt. Ekkor elköltöztek először az Apafi, majd később a Laktanya utcára, mindkét utcán egy-egy bérházba, ám korai válásuk után, a hetvenes évek elején, Sándor visszaköltözött a Kígyó utca 51. alá, ahol évekig nőtlenül élt, majd újra megházasodott. A szerző nagyapja tehát az udvar közepén, a két szobás-fürdőszobás házrészben lakott élete végéig, először a szerző nagyanyjával, később a második feleségével.
A szerző dédapja, Löki Sándor, 1976-ban, míg Gém Mária 1990-ben hunyt el. A szerző nagynénje, Löki Judit, 1965-ben, a szerző apja, Löki Sándor pedig 1968-ban, a Kígyó utcára született, de a bérházba költözésük miatt összesen kevesebb, mint öt illetve két évet éltek ott. Maga a szerző már sosem élt a Kígyó utcán: 1989-es születése után először a Dózsa György és a Laktanya utcákon, majd 1997-től egy másik cívis udvarban, a Faragó utca 24. szám egyik 31 m2-es, apró (vélhetően korábban cselédek által használt) lakásában élt édesanyjával egészen 2004-ig, ahol viszont a családnak nem voltak gyökerei. A szerző nagyapja, az utolsó Kígyó utca 51. szám alatt lakott Löki 2006-ban, második felesége, Katalin pedig 2011-ben távozott az élők sorából. Katalin halála után két évvel, 2013-ban az utolsó Lökik lakta házrész is eladásra került az udvarban, ezzel pedig a Kígyó utca és a Löki család útja több mint száz év után végleg szétvált.
Az ajtón csőrike egyébként feltételezem Szilvi miatt maradt fent, akinek a történetére hardcore SoD követők emlékezhetnek, de ha nem, ezt a linket kövessétek a sztori felgöngyölítéséhez
*Varga Antal: A Löki család története. (kézirat)
** Hajdúböszörményben a Polgári utca 92. szám alatt található a Löki-porta. A műemléki védettségű népi lakóház a Hajdúböszörményi Tájházak része. A Polgári utca kis zugában a 92–100. szám alatt öt alföldi népi lakóházat őriztek meg eredeti állapotukban. A hajdúböszörményi példa alapján Debrecenben is lehetne a cívis kultúra bemutatására legalább egy tájházat berendezni, vagy egy kis cívis negyedet kialakítani.