Site Overlay

Debrecen testvérvárosai I.: New Brunswick (3)

Míg Debrecenben nem reprezentatív felmérésem alapján ha kérek egy portrét, nagyjából minden második ember mond igent, New Brunswickban ez az arány jóval magasabb volt, és rövid ott tartózkodásom során kéréseimre alig kaptam elutasító választ. A harmadik tematikus testvérvárosos blogposztban ezeket a képeket mutatom be újra.

Tőlük kértem az első portét: pont így álltak a kerítésnél mikor megszólítottam őket, gyorsan ledaráltam hogy Sister cities projekt meg minden, de ők meg sem szólaltak, csak bólogattak, lehet, hogy nem is értették, amit mondok. Utána még Apjával is fotózkodtak egyet hármasban. Azt a képet nem mutatom meg.
Két napot fotóztam a városban, ebből egyet egyedül, a kamera pedig jó turistához mérten végig a nyakamban lógott. Mikor napokkal később mutattam az American Hungarian Foundation igazgatónőjének hogy a város melyik részén fotóztam, először azt hitte, hogy viccelek, aztán azt mondta, hogy oda nagyon nem kellett volna bemenjek egyedül. Visszagondolva egyébként meg is kaptam mindenhol azokat a bizonyos pillantásokat a helyiek egyes tagjaitól, de szerintem azt hitték, hogy be vagyok kandikamerázva, vagy valami ilyesmi, másképp nem lehet ennyire hülye egy fehér ember, hogy egyedül sétál a drága fényképezőjével a gettóban.
New Brunswick ugyanis mára alapvetően egy tranzit jellegű várossá vált a bevándorlók számára, az ötvenes évekbeli magyarok óriási számát pedig az elmúlt fél évszázadban először a spanyol ajkúak, majd a különböző csendes-óceáni államokból érkező bevándorlók fokozatosan túlszárnyalták. Mára a városról többnyire az egyik híres szülöttje, Michael Douglas színész jut az emberek eszébe, de többek között az etnikai diverzitásáról is híres. A helyi kórház előtti szoborkompozíció ennek megfelelően a kéregetés közben a szökőkútban fürdő, vélhetően spanyol ajkú gyerekekről emlékezik meg.
A fogyasztói társadalom elképesztő kényelemhajszolásának és jellemtorzulásának szimbólumaként az országban számos lakos télen is papucsban és rövidnadrágban teszi meg azt a néhány métert, amit a fűtött lakása, a kocsija, és a bolt között tesz meg. Akárhányszor láttam ilyen jelenetet, mindig eszembe juttatta, milyen messze van már a modern ember a természettől itthon is, de kiváltképp az újvilágban. A kép elkészítésének pillanatában mínusz fokok voltak, én ehhez mérten nagykabátban mászkáltam és fotóztam; ugyanakkor természetesen erre a fényképhez hozzájáruló jófej kamasz gyerekre nem tudtam úgy haragudni, mint a bazi terepjáróból rövidnadrágban fölényesen kicsattogó felnőtt honfitársára.
Itt is ugyanaz volt a helyzet, mint a nyitókép esetében: mondtam angolul a mondókámat, a srác anyukája meg annak ellenére sem értett egy szót sem, hogy csak középszinten beszélek angolul. A kissrác viszont aztán hamar fordított neki, és végül együtt kaptam őket lencsevégre.
Őket munka közben zavartam meg, ennek megfelelően először nem szerettek volna fotózkodni, de aztán a testvérvárosi kapcsolat említésére megtört a jég, és néhány percet pózoltak nekem. A jobb szélső férfi valahogy úgy fogalmazott, hogy “persze, vidd csak el a hírem Európába!”.
Apja és harmadik útitársunk abban a néhány órában amíg fotózkodtam, azzal foglalták el magukat, hogy egy krimóban mintegy kétszáz dollárnyi piát ittak meg. Mire befutottam, Apja a 38 dolláros kikért viszkijét ennek megfelelően már ott akarta hagyni a pulton, melyet végül a harmadik útitársunk ivott meg, amitől úgy megéhezett, hogy  rövidesen a képen látható gyorsétteremben töltött el étkezéssel egy kellemes húsz percet. Mint láthatjátok, addig én odakint fotózkodtam.
Ő nem vette észre hogy fotózom,
ők viszont olyannyira, hogy miután elmentek mellettem, visszafordultak, és ők kértek meg, hogy fotózzam le őket. A nyitóképhez hasonlóan utána még Apjával is fotózkodtak egyet hármasban. Azt a képet sem mutatom meg.
Végül kifáradt egy éttermi alkalmazott is a cigiszünetére, és néhány mondat után ő is megengedte, hogy elkészítsem az aznapi utolsó fényképemet.

 

PHP Code Snippets Powered By : XYZScripts.com