Mióta az Erzsébet utcán lakok kicsit több mint egy éve, feltétlen szeretnék felmenni a 22 emeletes aljában lévő Petőfi presszóba, ahol sajnos vélhetően 2018.11.30-án voltam utoljára, mikor a vonatról éppen leszálló Dáviddal unikumoztunk meg söröztünk ott a krimóban épp zajló fergeteges Nóta TV-s táncos-ivós parti közepette. De nem tudok sajnos azóta felmenni a Petőfi presszóba, mert egyszerűen be van zárva, és fogalmam sincs, hogy miért, és fogalmam sincs, hogy mikor nyit, és ez így nem jó. Mindenesetre a vágyam Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem című könyve óta megkettőződött, hiszen írt egy olyan nyálelválasztást beindító bekezdést a krimóról, amit eredetileg egy onnan lefotózott képhez akartam mellékelni, de mivel ki tudja mikor nyit ki újra, ezért inkább itt és most egy fennkölt 22 emeletest ábrázoló kép mellé teszem ide. Íme: Két karomat kitárva támaszkodtam hátra a robusztus, tájidegen rönkpadon, fejem szinte behullott a vállaim közé, és háborítatlan boldogságban élveztem a reggeli napsütést néhány lassú pillanaton át. Alattam egy késésben lévő város kapkodó hangjai kavarogtak, villamoskerekek visítottak a fordulókban, autók dudáltak, buszok és teherkocsik prüszköltek légfékeikkel, taxik köröztek lehúzott ablakkal, az emberek meg mint a hangyák vonultak egy titokzatos rendszer szerint, mintha láthatatlan jelzésekkel felfestett ösvényeket követnének a pályaudvar és a villamos-végállomás, a parkoló és a buszmegálló, a posta és a vegyesbolt között. A Petőfi presszó teraszán ültem, a nagyállomás melletti toronyház magasföldszintjén, néhány méterrel az utca síkja fölött, ahonnan, ha előrehajolva felkönyököltem a betonkorlát töredezett peremére, egy pillanatra mintha egyszerre mindent láttam volna a lenti rajzásból. És mindennek ugyanolyan jelentősége volt onnan nézve, a piacról hazafelé tartó, kétkerekű bevásárlótáskájukat maguk mögött vonszoló görnyedt öregasszonyoknak éppen annyi, mint az állomásépület előtt hadonászva vitatkozó pocakos taxisofőröknek vagy a vidéki vonatokkal a városba áramló, s az első forgalmas gyalogátkelőnél szorongva megtorpanó, rosszul öltözött kamaszcsoportoknak. Láttam őket, szemmel tartottam mozdulataikat, lenéztem rájuk, mégis úgy éreztem magam, mintha egy gödörből figyelném, mit csinálnak, merre mennek. Bizonyára a fölém magasodó húszemeletnyi szürke vasbeton monstrum súlya könyökölt rá kíméletlenül a látómezőmre
#0774
Antall József Utca; 47.523733, 21.623122
Canon EOS 6D
f5; 1/4000; ISO-125; 200mm
2020.4.29.