Site Overlay

Március 15. utca

A SoD bemutatja:
Életút interjú a 96 éves Németi Sándorral
– két felvonásban –
Talán emlékeztek még Rockyra (https://www.streetsofdebrecen.hu/?attachment_id=836). Rocky igazi neve Edit, civilben pénzügyi tanácsadással foglalkozik Debrecenben és környékén, de ami a lényeg, hogy Edit régi középiskolai barátom, és mivel az elmúlt ~15 évben többek között a Papájáról is sokat mesélt, az utóbbi nagyjából két évben már sokat rágtam a fülét, hogy egyszer meglátogathatnánk együtt Papát, és az obligát fényképkészítés mellett akár csinálhatnánk vele egy nagyobb lélegzetvételű interjút. Papa – Németi Sándor – ugyanis, mint kiszámolhatjátok, 1925-ben látta meg a napvilágot, jelenleg egész Józsa második legidősebb embere, ennek megfelelően pedig bőven volt mit mesélnie, nem csak a számos dolgos évtizedről, hanem ami egészen megdöbbentő volt számomra, egyes II. világháborús debreceni élményeiről is. Az interjúhoz az ihletet egyébként nemcsak Németi bácsi tisztes életkora adta, hanem Edit egy egyetemi kurzusra két éve készített “Gerontagógia szemináriumi dolgozata”, amelyet már volt szerencsém korábban látni, és amelyben Edit egy több hétvégés interjúsorozat segítségével összefoglalta Németi bácsi életútját, ezen túl a dolgozat függelékeként Papa egy teljes, egyébként szigorú napirend szerint kötött napját is bemutatta. Ezt a dolgozatot szintén szeretném holnap egy (egyéb fényképekkel kiegészített) blogposztban megmutatni nektek; az első felvonásban azonban a három hete Németi bácsinál Edittel közösen készített másfél órás interjú szerkesztett verzióját mellékelem ehhez a fényképhez.

– Edit mesélte, hogy gyerekként még máshol tetszett lakni. Mikor jöttek át a családdal Józsára?
– Igen, én újvárosi vagyok, tulajdonképpen egy sváb família sarja. 1930-ban jöttünk át onnan. Ötödik éves voltam. Még akkor, kilencszázharmincban, egy húgom megvolt. Négyen voltunk testvérek, de aztán egyedül maradtam. Abban az időben ha hét-nyolc gyerek közül megmaradt három, az már jó volt. Ezt nem tudja az aki nem élte át a Horthy-korszaknak a harmincas éveit, azt az óriási gazdasági válságot. Borzasztó szegénység volt. Az anyám egyébként századfordulós volt, apám meg ekkor már harmincöt, de 18 évesen már besorozták, aztán az első világháborúban tífuszt kapott, és azt hozta utána magával. Szóval ekkora már nagyon beteges volt. Meg is halt még 30-ban, úgyhogy anyám ott maradt a két gyerekkel. Utána került anyám mellé egy mostoha.
– Mikor került mellé?
– Majd csak harmincnyolcban. Úgyhogy nyolc éves koromban már vízhordó voltam, élni kellett valahogy ugyanis. Volt egy ember akkor aki sokat segített anyámon, hogy éhen ne haljunk, ő alkalmazott vízhordónak, anyám meg addig a szénát forgatta egy helyen. Volt olyan is, hogy mint fiatal gyerekek jártunk hernyózni a városkertészetbe, ahol most a gazdasági akadémia van, oszt oda jártunk gyalog hernyózni, mert akkor még nem permeteztek. Na, de aztán jött a mostoha, aki amúgy meg ügyes volt mert újsághordást vállalt, aztán beosztotta azt a pénzt is. Viszont arra is emlékszem, amikor azt mertem neki mondani hogy éhes vagyok, olyan pofont adott, hogy felfordultam. Szegény, aztán viszont a következő háborút már meg sem élte, mert ríszeges volt.
– És aztán milyen volt az élet?
– Nem valami jó. Én 24 éves koromig ágyban nem aludtam, hanem úgynevezett dikóban. Azt tákoltunk össze egy párat. Volt egy úgynevezett szegénykonyha is, és akik rászorultak voltunk, délben párba kellett állni, és mentünk együtt enni. Én mondjuk akkor sem voltam már egy ijedős természetű, el is neveztek a nevem után német kancellárnak, mert én nem restelltem hogy egy rossz zokniba beletettem egy kis széndarabot, aztán amelyik menés közben nem tetszett, én bizony avval fejbehúztam. Kaptam is aztán a felnőttektől érte! Mindenesetre annyira szegények voltunk, hogy ilyen adakozás formájában kaptunk cipőt például. Nekem mondjuk aztán egy időben úgy meg volt sérülve a lábam, hogy nem tudtam ráhúzni a cipőt.
– Hogy sérült meg a lába?
– ’44 októberében mikor Szálasi hatalomra lépett, úgy mondták, hogy magyar katonák megbízhatatlanná váltak, aztán beosztották őket a német katonák felügyelete alá. Oszt akkor vegyesen voltak, németek, meg magyarok, itt nálunk is. Na, és akkor egyszer az egyik német tisztnek a köpenye véres volt, aztán mondta nekem, hogy mossam ki. Én meg, mivel addigra már egy szótárból tudtam egy pár szót németül, értettem mit akar, de azért mondtam neki, hogy “nicht verstehe”, nem értem amit mond. Na, ezt nem kellett volna, mert ott volt ugye a gyalogsági puska is nála, azt kérlek szépen – mert ugye mezítláb voltunk még októberben –, azzal a puskával a nagylábam ujjára keményen ráütött, és palacsintává lapította azt. Persze ahol a kár, ott a haszon, mert utána csináltam ponyvát, azt azzal betekertem a lábam, és itten a Nagyerdőn bementem a sebészetre. És mikor az oroszok aztán itt megvetették a lábukat, a közigazgatás helyreállt, rengeteg jószág volt, egy nagy uradalom, és amellé szedték az embereket. Oszt ugye én is itt voltam, engem is előrángattak. És akkor mindig lerángatták a lábamról a kötést, hogy én szimulálok. Na, de aztán mikor látták az ujjamat, akkor már nem tudtak felvenni dolgozni. Úgyhogy ezt aztán megúsztam.
– Októberben még mezítláb voltak?
– Hát akkor még más időjárás volt, mint most. Mi egész november közepéig mezítláb jártunk, akinek nem jutott lábbelije. A szegény gyerekek nem hordtak. Télen meg csizma volt, ha volt. Tarlón is, erdőben is mezítláb jártunk. Tele volt tövissel a lábunk. Úgy meg volt vastagodva a talpunkon a bőr!
– Elég nehéz nekem mindezt elképzelnem, aki csak történelemkönyvekben olvasott erről a korszakról.
– Hát igen, volt itt minden. Ugye ’44-ben mikor a németek bejöttek, itt csináltunk a telek közepén egy bunkert. Aztán az udvar közepén leállították az aknavetőt, azt az meg ott csattogott, na akkor aztán megijedtünk, és irány böszörmény irányába. De volt olyan is később, hogy a bunkerben voltunk, még az öcsém is emlékszik rá, hogy a német tiszt elemlámpával bevilágított, aztán kisorakoztatott minket a bunker elé, ott kellett sorban állni. Aztán végül nem bántottak minket, csak meggyőződtek róla, hogy nem az ellenség vagyunk. Hát igen. Szóval az élet minden oldalát megismertem.
– Nem semmi! Na és mi történt ezek után? Hol tetszett például aztán dolgozni?
– Hát, először is Anyám 1935-ben már kivett az iskolából, úgyhogy én négy elemivel kerültem ’50-ben a vasúthoz. Utána elküldtek ’59-ben egy hathetes tanfolyamra. De máshová nem jártam. Utána harminchat évet szolgáltam itt a vasútnál, és azóta már betöltöttem a harminchat nyugdíjas évemet is, pedig 1986-ban, hatvanegy éves koromban mentem nyugdíjba, szóval több éve vagyok nyugdíjas, mint ahány évet dolgoztam. Nekem nem örül feltétlen a társadalom!
– Az hogy mit gondol a társadalom, azzal ne tessék foglalkozni, az a lényeg, hogy még mindig jól tetszik lenni. Edit mondta hogy ez a szigorú napirend következménye is, erről mondjon már Németi bácsi egy pár szót!
– Ez bizony így van. A hosszú élet három tényezőből áll: 1. rendszeresség, 2. jó családi háttér, 3. megfelelő anyagi biztonság. Szóval minden reggel van egy tízperces testtorna, mozgás. Utána világéletemben minden reggel tejeskávét ittam, minden tejterméket nagyon szeretek. Nem minden orvos javasolja mondjuk, de én azért megittam mindig, aztán látod, egy tisztességes kort megéltem. Több mint 3 éve egyébként pályinkát nem iszok, nem bírom már, mer erős. Úgyhogy pályinka helyett már tízóraizok, egy kis főtt császár, kenyér, ilyesmi, meg előtte egy deci minőségi bor, olyan bor, amin nem látok át, olyan sűrű. Az az igazi.
– És a reggeli az egyetlen torna a nap során?
– Nem. Én meg még például biciklivel elmegyek a boltba, meg a nyolcvan mázsa fát a télen apránként felhasogatom. Pedig drágább a fa mint a gáz, de nekem kell a mozgás. Reggel hozom be a gyújtóst, este is kimegyek, még akkor is teszem a fát egyik helyről a másikra, mikor nem is kell, csak hogy mozogjak.
– Akkor ezek szerint a mozgás a hosszú élet titka.
– Meg a genetika. Az én apámék is öten voltak testvérek, de négy nem élte meg a hatvan évet. A hipertónia elvitte őket. Mondjuk akkor még, kérlek szépen, nadállyal próbálták meg gyógyítani, nem voltak ilyen modern gyógymódok.
– Nem baj, nem is kell túl gyakran megnézni az orvost közelről, úgyis csak korlátozza az embert.
– Én két éve mikor legutóbb mentem, megkérdezte az orvos, hogy hogy vagyok, én meg mondtam neki, hogy Tanár úr, az a helyzet, hogy nem vagyok panaszmentes. Na ő erre ránézett a kartonra, hogy kilencszázhuszonötben születtem, rám nézett megint, és aszonta “hát mit akar”? Aztán a nyelvemen volt, hogy mondom neki, “hát még egy kicsit éldegélni”, de végül visszaszíttam. Na, de a lényeg, hogy mondta is az orvos, hogy Németi bácsi, most már csak akkor tessék jönni, ha valami baj van, oké? Szóval úgy tűnik, az öregeket nem nézik már túl jó szemmel!
– Nem az van, hogy csak feleslegesen nem szeretnék megtúráztatni Németi bácsit?
– De azelőtt is, mikor kontrollon lefektetett a belgyógyász, aztán leültetett, és mondta, hogy meséljem már el, milyen életmódot folytatok, meg minden. Én meg mondtam neki, hogy hát, kertészkedek még, kijárok, mondom, a hétvégi kertbe, a lányomnak van nyaralója. Erre kérdezi, milyen távolságra? Mondom oda-vissza öt kilométer, de biciklivel megyek. Aszongya fenn ülve? Mondom persze. Na erre felhördült, mit gondol, aszongya? Hát mondom, Tanár úr, kinevetnek, ha én tolom a biciklit!
– Így is kell, meg hát ha nem tetszik kimenni, akkor ki más intézi a kertben a dolgokat?
– Igen. Még most augusztusban is keményen dolgoztam, és 1300 liter cefrét összehoztam. Az 140 liter pályinka.
– Húha.
– Aztán meghagyok vagy 30-40 litert jövőre, mert sosem lehet tudni. Vagy 3-4 éve nem volt már igazán jó a gyümölcstermés.
– Igen, hallottam már mástól is. Na és a szabadidőt hogy tetszik eltölteni? Gondolom nem tetszik sokat unatkozni.
– Hát, napközben nem is, csak aztán éjszaka minden nyomorúság eszembe jut. De szerencsére még mindennek ellenére is elég érdeklődő természetű vagyok, szeretek olvasni. Aztán nagyon szeretem a sportot, minden labdasportot nézni. Snookert is szoktam nézni. Szegény öreg Higginst is nagyon sajnáltam múlt héten, hogy egy frame-et sem tudott megnyerni.
– Hát igen, megvan már akár 45 éves is az “öreg” Higgins.
– Jó, hát na… Mindenesetre tele vagyok vele, este tizenegyig általában nézem is a sportműsorokat. Na nem mondom, kérlek szépen, közben ott a fotelben jót alszok meg minden, de azért tizenegy óráig nincs lefekvés. Mondjuk minden más, mióta a Mama már nincs itt. Mondtam is az öcsémnek, magányos farkasok vagyunk, pedig a magányos farkasoknak nincs jövője. Nem lehet ezt megszokni. A nők az egyedüllétet jobban elviselik. Ritka is, hogy az ember maradjon hátul.
– Tényleg nem szokványos, hogy így alakuljon… és úgy általában, ennyi idősen, milyen a közérzete egyébként Németi bácsinak?
– Hát… frontérzékeny lettem 90 után, már nem is kell kinéznem hogy van-e köd vagy nincs. A műanyag szemüveg kikezdte a halántékomat, legutóbb két éve voltam megnézetni. Mert ennek is ugye előzménye van. Mikor az oroszok bejöttek, és az első három orosszal találkoztam, ugye akkor divat volt, hogy mellényünk volt, meg zsebóra, óraszíjjal. És ezek az oroszok mondták is oroszul, hogy mit akarnak, persze az órámat, de én ugye nem értettem. Aztán mikor többször mondták, végül csak nekem álltak, azt agyba-főbe vertek. A saját anyám nem ismert meg, úgy összevertek. Na, és akkor nagyon megsérült a halántékom. De helyrehozták végül azt is az I. számú Sebészeten. Azt mondta ekkor egy idős orvos, 1944. október 30-án, hogy öregkoromra – mert a sejtek nem tudnak úgy regenerálódni –, ezzel azért lesznek még gondok. Lettek is. De másképp nincs semmi fizikai fájdalmam, csak fogy az erő. Fogy az erő.

#1320/1139/1872

Március 15. utca; 47.603969, 21.583702

Canon EOS 6D
f4.5; 1/200; ISO-640; 50mm

2021.11.14.

PHP Code Snippets Powered By : XYZScripts.com