Site Overlay

Kandia u. 10.

Íme az ígért interjú a Kandia u. 10. szám alól, a 99 éves Gyöngyi nénivel.

Mielőtt kérdezünk a házról, mesélne egy kicsit magáról?

Balogh Dénesné vagyok, 1923-ban születtem Kisújszálláson. Kilenc éves voltam, mikor meghalt az édesanyám tífuszjárványban. Édesapám is beteg volt akkor, de ő végül túlélte. Elkerültem Tiszafüredre, az egyik nagynénémhez, aztán vissza Kisújszállásra a testvéreimhez. Majd néhány év múlva Debrecenbe költöztem egy másik nagynénémhez. A nagynénémnek volt egy trafikja az állomáson, Erzsike néninek, és én oda kerültem dolgozni. Az is egy külön történet, hogyan lett neki trafikja. Sok gyereke volt ugyanis, és itt laktak mindannyian Debrecenben. Aztán meghalt a férje a járványban, és hat gyerekkel egyedül maradt. Teljesen kiborult idegileg, ennyi gyerekkel. Úgy kapott egy trafikot az állomáson, hogy legyen keresete, tudja nevelni a gyerekeket. És kitaníttatta mind a hat gyereket. Egy ment el talán valahová külföldre. Én aztán Debrecenben végeztem el a polgári iskolát, magánúton. Mindez a két világháború között. Szóval ilyen hányavetett életem volt az elején, az iskoláim is ilyenek voltak.

Mióta tetszik itt lakni?

1954. A hónapot nem tudom melyik volt, mikor beköltöztünk. Nyár volt.

Előtte hol laktak?

Hosszúpályiban. Az állomás mellett.

Akkor két Debreceni tartózkodás között Hosszúpályiban is laktak?

Igen.

És hogyhogy megint Debrecenbe költöztek?

A férjem vasutas volt. A  Hosszúpályi állomáson szolgálati lakásban laktunk. Bejárt a férjem ide Debrecenbe, szolgálatot teljesített, és két kisgyerekkel már nem volt aztán célunk hogy ott lakjunk. Pedig ott saját tulajdonú házban laktunk.

Annak idején miért ezt a házat választották?

Akkor olyan helyzet volt, hogy meg lehetett vásárolni bizonyos bérbe adott lakásokat. Mi is kerestünk itt ezen a környéken lakást, bérleti lakást, utána valahogy ezt a házat ajánlotta valaki. Szintén vasutas lakott akkor is benne, az meg építkezett, és így adta át nekünk ezt a házat. Akkor az volt a divat, hogy valamennyi lelépési díjat kellett fizetni, nem is tudom, ötezer, vagy valami ilyesmi forintot fizettünk annak, aki átadta. Akkor ez a ház még elég rossz viszonyban volt. Nagy kapuval, boltíves ajtóval. A hátsó házrész később épült ehhez.

A cívisházakban sok helyen találkozni még belső ablakokkal
Az előszobába nyíló belső ablak a konyha felől
A nyári kánikula közepén a legifjabb generációnak esélye sem volt megfázni a nagyszoba hűvösében

És abban az időben még voltak kívül díszei a háznak?

A Kandia utcán nem. Az ablakok voltak régen is, ugyanezek az ablakok voltak. De még a kapualjban sem volt díszítés. Kívül az utcán nem volt semmi.

Akkor még több ház volt az udvarban, mint most?

Ahol a kapu van, ott is be volt építve a szomszéd faláig, ott is laktak. Nem boltívesen, csak ilyen rendes ablakai voltak annak a háznak. Egy család lakott ott, hátul kamrák voltak, téglával volt berakva az egész udvar. Kút is volt.

Húzós kút?

Igen. Megvan még a pincében.

A kapu másik felén is volt ház?

Igen.

Azt mikor bontották el?

A hatvanas években még itt voltak a szomszédok. A ház maga benyúlt egészen a kútig. A második világháborúban bomba volt itt a környéken valahol. Nagy károsodás  akkor ezt a szomszéd lakást nem érte, csak egy dologra emlékszem, hogy az egyik ablak kitört a találatban, és annak a helyére már nem boltíves ablak került. Szóval azon kellett igazítani. De később rossz állapotba került már.

Állatokat tartottak itt valaha?

Volt itt még disznó is. Meg tyúk is. Én nem tartottam a végére, már csak vettünk. Volt ugyanis, hogy egy disznó addig dörgölődött a lépcsőhöz, hogy az megtört. Utána már csak vettük, és feldolgoztuk.

Mindez a hetvenes években volt?

Nem, még korábban.

A sorozatba feltöltött ablakon kukucskálós kép belső verziója. Habár meg is rendezhettük volna, de örömmel jelentem, hogy spontán fényképek voltak
Csendélet I
Az udvarban a hátsó szomszéddal is tudtunk pár szót váltani
Csendélet II

Itt szemben, a panel helyén tetszik emlékezni milyen házak voltak?

Igen, végig régi házak voltak. Itt pont szemben volt egy, amelyiknek vaskerítése volt, az egy nagyon szép ház volt. Asztalos lakott benne. Beljebb volt egy kicsit a telken a ház, egy divatosabb, jó házat építettek. Nem messze volt egy másik, mélyen benyúlt az udvara, abban is laktak többen. Azt mind lebontották. Aztán volt egy nagy hentes, a Kandia Kossuth sarkon, annak is volt üzlete, de hosszan benyúlt hátra a tevékenysége az udvarba. Más volt itt nagyon. Még kocsi se volt itt régen, itt lovaskocsi járt. A régi halottak ha felébrednének, már nem ismernének rá erre a környékre.

Ezeknek a házaknak a lakói hová költöztek azután?

A Zöldfa utca felől is laktak, azt mondtam ugye, az egyik onnan a Battyhány utcai emeletesbe költözött, a másik már nem tudom, de mindketten kaptak lakást. De akkor a házakat rögtön le is bontották a vásárlók.

Milyen ablakai voltak ezeknek a házaknak?

Keskeny ablakok voltak. Ilyen boltíves ablakokra nem emlékszem.

De szerencsére maradt pár ház épen még itt a környéken.

Igen. Bár az egyik meglévő szomszéd ház nem tudom például hogy nyúlik be, mert most is lakik ott egy család, akinek nem tudja a kocsiját hol tárolni, itt hagyja a két fa között a kocsiját, már húsz éve.

Nincs hely bent az udvarban?

Igen, hát ilyen volt régen, mélyen benyúltak az udvarok, de keskeny volt, kevés volt sokszor a hely.

Takarékoskodni kellett a hellyel. És az önök házában mit kellett átalakítani az évtizedek során?

A kapubejárót ’64-ben bontották le, mert rossz állapotban volt már akkorra. Pedig korábban a két fiam itt fociztak a régi kapuban még.  De a bejárati ajtó is boltíves volt. Három boltív volt a házban.

A bejárati ajtó is le lett cserélve, igaz?

Igen.

Miért?

Nem tudtuk már úgy fűteni a házat. Hideg volt. És azért. Kisebbre vettük a bejáratot, az ablakot is megcsináltattuk, és akkor a lépcső is másképp volt alakítva, három vagy négy lépcső volt. Aztán itt is volt egy nagy ajtó a konyhába, de azt befalaztuk, mert túl sok ajtó volt ezen a szobán.

 A konyhaajtót amit kibontottak, hova rakták?

Hát, mit tudom én.

És az ablakot?

A Tímár utcáról szereztük jó állapotban az ablakot, onnan vettük meg egy régi házból. A régit nem tudom hova tettük. De túl sok minden nem lett cserélve. Emlékszem mikor festettem, mondták is, ritka, hogy ilyen száraz legyen alatta a fal. Csak elöl volt egy kicsit olyan.

Kint az előszobában?

Igen, ott volt a falikút, aztán azért.

Csendélet III
Csendélet IV

A pince milyen állapotban van?

A pincében is laktak egy időben, két része volt. De vidéken is voltak régen ilyen pincelakások. Itt még kemence is van az egyik pincehelyiségben. Akkor még nem volt gázfűtés. Régen a kemencével fűtöttek is.

Mikor laktak a pincében, akkor használták is a kemencét?

Nem, akkor már nem használták.

Önök hogyan fűtöttek?

Kályhával fűtöttem régebben. Cserépkályha nem volt ebben a házban, vaskályhát hoztunk először.  Azelőtt szénnel fűtöttünk. Az olaj később jött már, azt könnyebb volt tárolni, meg vásárolni is.

A pincében lakó család vajon a kemence helyett mivel fűtött?

Nem emlékszem már. Gondolom fával.

Nehéz idők lehettek.

Kilátás a pincéből. A falon bal oldalt ha megnézitek, ott csillog a pucér csiga nyoma
Természetesen a pince (is) dohányzásra kijelölt hely
A pincében is boldogan fogócskáztak vagy bújócskáztak vagy valamit csináltak a gyerekek, amíg mi megszakértettük az interjúban említett kemencét

Milyen volt Debrecenben átélni a háborút?

Én itt laktam már akkor is a városban, akkor még a Teleki utcában. Láttam sok mindent. Mikor először szólt a riadó, éppen a villamossal mentünk, aztán leállt a villamos is a Nagytemplomnál, volt egy ismerősünk az ajtó utcán, nekik volt egy bunkerük, és ott éltük át a bombázást. Most megvan az Ajtó utca még?

Meg.

Tőlünk a második házat kapta a bomba. Borzasztó volt átélni. Utána mikor vége volt, jöttünk kifelé az állomásra, borzalmas látvány volt. Rengeteg halott ember, húzták le őket kézikocsival. Meg ilyen konflis kocsi volt egy, avval is hordták a hullákat. Aztán naponként jött a bombázás, hát féltünk. És a nagynénikémmel néztük mindig, hogy megvan-e még az állomás épülete. Persze naponta gyalog jöttünk végig, mert semmi nem járt. Aztán a második bombázásnál szintén az állomásnál voltunk, mert úgy volt, hogy nappal kijöttünk, dolgoztunk egy kicsit, árultunk az állomáson, akkor aztán tíz óra fele már mentünk hazafele, mert féltünk hogy jön a bombázás. És a legutolsón is itt voltunk, akkor is már riadót fújtak, minden leállt, mindenki menekült amerre tudott, és mi a posta épületbe mentünk be, “ne tessenek menni sehova”, mondták, most építették meg a biztos óvóhelyet a pincében, “tessenek inkább ide jönni”. De mi felszálltunk egy vonatra, ami ment nyugat fele, és alig hagytuk el Debrecent, már akkor zúgtak a gépek, leállt a vonat, mindenki kiszaladt a vonatból. Kukoricásban, meg ilyen helyeken bújtunk el, és akkor kapta Debrecen állomása azt a nagy bombázást.

Aztán visszajöttek a városba?

Igen. Mikor a legutolsó bombázás után kijöttünk, miután én Kisújszálláson születtem, mondtam hogy én most megyek haza. “Hogy tudsz elmenni?” kérdezte a nagynéném. Ő Nyírábrányba akart menni, mert ott volt a lánya. Szerencsére egy vonat pont arra ment, engem sokan ismertek az állomáson, odajött egy vasutas, hogy “hova akar menni kisasszony”, és mondtam hogy merre, ő meg mondta hogy “tessék csak jönni gyorsan, szálljon fel”. Ez egy vagonkocsi volt. “Tessen gyorsan beszállni, mert arra megyünk pont a vonattal”. Így tudtam akkor eljutni az édesapámhoz meg a testvéreimhez.

Kalandos lehetett!

Igen. Aztán egyszer még vonattetőn is utaztam. Én is jöttem vissza Debrecenbe, de annyi ember jött Pestről, mert jöttek élelemért, hoztak egy kis ruhaneműt, ott árulgatták, nem-e tudnának adni érte lisztet. És akkor már csak oda fértem fel. Az én apám mint katona az első háborút végigélte, ő jártas volt benne, és mikor jöttek be az oroszok, odakészített az asztalra kenyeret, szalonnát, mindent, hogy ne legyen belőle baj. Mert barbár nép volt az orosz. Mindent amit a lakásban találtak, eltüzeltek, tyúkokat leöltek, disznókat leöltek, főztek. Az is volt, hogy vitték magukkal a zsákban a sok leölt jószágot.

És miután utoljára lebombázták az állomást, az épület annyira megrongálódott, hogy már nem lehetett benne dolgozni?

Nem, még tíz évet dolgoztunk benne. Itt-ott megjavítgatták a következő években. A vendéglátó rész, az utasellátó kapott szobát, meg szemben egy ilyen kocsmaszerűt, szóval megvolt és működött az a része, de a tetőzet már rossz volt. Amikor az új állomás épült, akkor költöztünk végül ki.

És összességében milyen érzés itt ilyen sokáig lakni, ennyi mindent megélni?

Én szeretem a házat. Már említettem, hogy a férjem vasutas volt, de ugye állomáson dolgoztam én is, az is közel volt, a villamos is itt volt, közel a belváros is. Megszerettük ezt a helyet. Úgyhogy most sem költöznék el, mert nagyon jó hely.

Hetven év után is.

Hatvannyolc. De igen. Én innen már csak kihalok, azt szoktam mondani.

Búcsúzás
Egyetlen képen négy (!) generáció…

Az interjút Gyöngyi nénivel Bowkett-Balogh Emese, Gyöngyi néni unokája, és Harangi Attila készítette 2022.06.24-én. A hanganyag leirata a “Debreceni cívisházak és lakóik nyomában” c. könyvünk riportjaihoz hasonlóan a gördülékenyebb olvashatóság érdekében technikai szerkesztésen esett át.

 

 

PHP Code Snippets Powered By : XYZScripts.com