Mikor nosztalgia jelleggel elkezdtem újra megosztogatni az eddig készített képek közül egy pár tízet, úgy döntöttem, a végén megmutatom nektek egy blogposzt formájában is, hogy a Juhász Gyula utcai varjún kívül melyik képeket választanám még be a saját szájam íze szerint a top 10-be. Ezen kívül, mivel Debrecen felének lefotózása közben velük dolgoztam ilyen-olyan formákban a legtöbbet, megkérdeztem Erdei Nórát, Harangi Attilát, és Mikos Ákost is, hogy ők mit választanának az eddigiek közül, ha egyet választhatnának. Szerencsére bekövetkezett, amire számítottam: nem fedett át az ízlésünk.
Íme 10+3 kép, az elején az én kedvenceim kronológiai sorrendben, utána meg Nóra, Attila, és Ákos egy-egy-egy kedvence.
Nagyon szeretem Viktor fotóit, mert nagyszerűen kapják el az első ránézésre átlagos utcaképek lényegét. Különösen szeretem, hogy a jól ismert debreceni utcák helyett a kevésbé szem előtt lévő városrészeket és kertségeket is fotózza, olyat utcákat, tereket, ahol én mint tősgyökeres debreceni sem jártam még. Képein a pőre valóság látható – egyszerű, hétköznapi emberek, személyes életterek, mindennapos élethelyzetek – messze az idealizált, filterektől és photoshoptól torzult hamis világtól. Képei Debrecen utcáiról, Debrecen lakóiról a város maga. Fotói hétköznapiságukban is univerzálisak, egyszerűségükben is művésziek.Személy szerint engemmint turisztikai szakembert és idegenvezetőt arra sarkallnak, hogy a jól ismert belvárosi közegemből kimozduljak és felfedezzem Debrecen kevésbé ismert arcát is.
A kép, amit kedvencemnek választottam tőle, a Hortobágy utcán készült. Nincsenek rajta emberek, sem felismerhető utcakép, csak egy panelház ablaka látszik benne burjánzó muskátlival.
Semmiféle kötődésem nincs ehhez az utcához, hacsak az nem, hogy életem első hat évében a környéken éltem, bár arról túl sok emlékem nincs. A fotó, rajta a sokszor lélektelennek hitt nagyvárosi paneldzsungel egy tipikus részletével és a meghitt falusi idillt idéző virággal, nagyszerű kombinációja mindannak, amiért én szeretem Debrecent, és amiért újra meg újra találok benne valami felfedeznivalót. A Hortobágy utcán és környékén például azt, hogy bár a városrész ma teljesen más képet mutat, mint akár 100 éve, amikor még szó szerint kertség volt családi házakkal, kertekkel, falusias hangulattal, még most is felfedezhetők benne helytörténeti érdekességek, mint például az 1864-ben épült, ma is álló Hortobágy malom, amiről az utca a nevét kapta, vagy az egykori városkaput jelző emléktábla a Mester utca sarkán.
Sok minden van, amit nem tudunk a városról. Azt gondoljuk, hogy a Nagytemplom és az egyetem tengelyén túl, a lakótelepeken és a kertségekben nincs mit nézni. Nem így van. A debreceniséget, a város sajátos karakterét a jól ismert nevezetességeken túl a benne élő emberek és történeteik adják, amik mind-mind ott vannak körülöttünk. Egy fénynyaláb a falon, egy kapuban ugató kutya, egy szatyrokkal hazafelé tartó kisnyugdíjas vagy egy minidzsungel egy panelház ablakában. Csak észre kell venni őket. Akár a város utcáit járva, akár Viktor fotóit nézegetve.
Viszonylag a projekt elején, 2018. júliusában találtam rá a Streets of Debrecen oldalra és követem azóta is. Viktort fél év múlva ismertem meg, azóta pedig már számos projektben összeértek a szálak, együtt dokumentáljuk a cívisházakat. Építészként elsősorban az épületfotói fogtak meg, nagyon jól elkapta a panelok hangulatát is, olyan részletfotókat fedeztem fel, ahogyan még sosem láttam ezeket az épületeket. Azóta is az egyik legnagyobb kedvenc fotóm tőle, amit Szentlászlófalváról készített a Csapó utcai panelsáv egyik lakásából. Sokat mondó kép, Debrecen településtörténetét meséli el. A háttérben panelrengeteg keretezi az ősi kis településmagot, az új építésű társasházak emeletei között még előtűnik néhány földszintes cívis lakóház tűzfala is. Mindenképpen meg kell még említenem a kertségek világáról és kis építményeiről készített kordokumentum értékű fotóit és anekdotáit is.
“Ha nem tudod eldönteni, hogy jó ember vagy-e már, vagy sem, kérdezd meg szomszédaidat: ők hitelesebben megmondják minden lelki tükörnél.” – Szent-Gály Kata A kubizmus egyik legnagyobb – szögletes – kérdőjele bontakozik ki a szemünk előtt, amikor Löki Pablo, – vagy ahogy a Z generációs debreceni gamerek emlegetik egymás között az Ibolya előtt – a Cívis Citatum Citare fényképét szemléljük. 40 lakás, 40 élet és 40 történet követel helyet a képzeletünkben.
Sokkal veretesebben, sokkal merészebben, nem úgy kispályás módon, mint ahogy 1996-ban Quentin Tarantino, Robert Rodríguez, Alexandre Rockwell és Allison Anders még fintorogva piszkálta a témát a Négy szoba c. filmükben. Itt 40 sorsot önt egyetlen betonkockába – és megannyi színes üvegbe – a művész.
Hiába vonalakat, egyeneseket, négyzeteket látunk a báj és a kellem egyszerre rajzol görbületeket a szájunk szegletébe, a szemünk sarkára és az orrunk likára.
Élet villan itt az alulról harmadik erkély gyönyörű Boboli-kertjében, könnyedség lebben az alulról a negyedik terasz egy szál kiteregetett párnahuzatán, szikárság és fájdalom a jobb felső balkon kaktuszokkal sulykolt Kalahárit idéző életképén és könnyed erotika a második sor ötödik loggiajának baldachinos sejtelmében. És közben bravúrosan a bezárt világ egyszerre nyílik ki, mindkét parabola antennának köszönhetően. Mintha Debrecen egyszerre akarná beköltöztetni a glóbuszt egyetlen szolgálati lakásba.
Mestermű ez. Hiszem, hogy ezért az egy képért született meg a Streets of Debrecen. Vagy, ahogy Nathan Filer mondta: Minden pillanatban ott egy láthatatlan világ – erkélyek mögött, kívül az emlékezeten, ahová nem ér el az értelem.
Köszi Nóra-Attila-Ákos, hogy választottatok, és írtatok!
Holnaptól jön Debrecen második fele!