A fotózás technikafüggő természeténél fogva egy különös szerepet tölt be az ember önkifejezésében. Legyen a fényképezőgépet használó ember akár fotóriporter, akár fotóművész, akár hobbifotós, nincs még egy ilyen jobb esetben esztétikus végeredményt létrehozó tevékenység a világon, ami mára akár dokumentálásról, akár művészi önkifejezésről is szóljon, de ennyire függene egy eszköz használatától, amit fényképezőgépnek hívnak.
Nem mondok azzal semmi meglepőt, hogy a fényképezés rendkívül rövid történelme ellenére óriási változásokon ment át az elmúlt évtizedekben. A látottak megörökítését ugyan évszázadokig áhították az emberek, de az első fénykép csak viszonylag későn, 1826/27-ben készülhetett el (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_fotogr%C3%A1fia_t%C3%B6rt%C3%A9nete). A drága és körülményesen használható eszközökkel történő dokumentálásából a technológia rohamléptékű fejlődésével a fotográfia szinte egy szempillantás alatt vált egy olyan, kicsi és mobil eszközökkel tömegek által könnyedén használható tevékenységgé, ami mára talán ezért, talán másért, de egy komoly szerepváltáson esett át, és egyre több ember szerint sok esetben már egyáltalán nem a valóság megörökítési szándékáról szól, hanem egy újabb „digitális katalizátorral” történő menekülésről a valóság elől. Az eszköztől való kizárólagos függés ellenére ebben a kavalkádban a fényképező és a fénykép totemszerepe a szemünk előtt hullott mindössze pár év alatt darabjaira, a fényképező segítségével történő, a valóság lehetőségekhez képest hű leképezésére irányuló szándék pedig évről-évre egy arányaiban egyre inkább szűkülő réteg törekvése közé tartozik.
Az érem másik oldala viszont az, ha erre mutat a fényképezés evolúciója, akkor ezzel egyébként a világon semmi probléma nincsen, elvégre ne az ember szolgálja az eszközt, hanem az eszköz szolgálja az embert, és annak mindenféle vágyait. De akkor miért szeretnék mégis erről agyalni, és a poszt második felében fotós hazugságokról értekezni? Elsősorban, mert az évek alatt pár fotósok által mantrázott mondat rendszeresen megütötte a fülemet, amivel sok esetben a látottak nem feltétlen alkottak egy koherens egészet. Néhány ilyen jellegű mondatot, és azok magyarázatát azért szeretném így most összeszedni, mert egyrészt viszonylag sokat agyaltam róluk, másrészt pedig a jövőben én is feltétlen el szeretném kerülni az önámítás ilyen formáját. Illetve hátha ti is gondolkodtatok már ilyesmin, aztán majd jól egyetértetek. Vagy nem.
Az alábbi sorokat úgy kalapáltam bele a klaviatúrába, hogy (1) amatőr fotós vagyok, ennek minden korlátoltságával és szabadságával együtt; (2) én is alkalmanként összekenem a képeimet mindenféle filmet imitáló, vagy egyéb „valóságtaszító” filterekkel; (3) a sorok a saját sarkított véleményemet tükrözik; (4) mivel erről már agyaltam a Wekerle utca, és Bartis Attila felhői segítségével itt: (https://www.streetsofdebrecen.hu/?attachment_id=1148), a poszt egyes részeiben ezt a gondolatmenetet hasznosítja újra.
A szociálpszichológiai kutatások alapján jól ismert, hogy az ember szeret racionalizálni és megmagyarázni magának olyan dolgokat, amik néha vagy félig, vagy egyáltalán nem igazak, a kiváltó okuk pedig valójában a tudattalanjába épült be, amely valamilyen másik viselkedésbeli „modul” átkapcsolásának segítségével végül mégis bekövetkezik. Ez a fotózásra is igaz. Elmegy például valaki a Félixes macskakajáért a boltba, hazaviszi, és ha megkérdezzük miért vette, azt mondja: „mert olcsó volt”, közben meg valójában azért vette, mert tegnap lement a Félixes reklám a televíziós készülékben, és a kínai kaja fogyasztása közben éppen azt bámulta. Vagy: megveszi az ájfónos márkát, és ha megkérdezzük miért vette, azt mondja: „mert ez tud olyan 3D-s lassító módot, amit egy prosztó Huawei nem tud”, közben meg meg sem fogja nyitni azt az alkalmazást, csak a Chicagoban nem vehet elő egy androidos rádiótelefont, mert még a végén azt hiszik a milfek, hogy csóró, és akkor nem lesz kalippózás az este végén. Vagy megveszi a CR7-es parfümöt a boltban, és mikor megkérdezik miért vette, azt mondja: „mert finom az illata”, közben meg önmaga is utálja azt a szar pacsulit, csak meg akarja répázni azt a csajt a másodikon, és mást már nem tudott hirtelen kitalálni.
Mindezek fényében itt van öt elemi fotós hazugság.
1. A fotósok meg szeretnék ragadni a pillanatot
Néhány fotósok által ismételt ilyen mondat archetípusa:
„Pillanatokat, szituációkat, hangulatokat vadászok”
„Azt szeretném elérni, hogy a képeim segítségével a néző úgy érezze, mintha ott lett volna”
„Már kisgyerekként elkezdett foglalkoztatni a fotózás, mint hobbi, bár először a családomat szerettem volna megörökíteni”.
Ezek valójában mentegetőző szövegek arra, hogy a fotós valójában miért nem tudja elengedni a pillanatot, ezáltal a múltat, és miért kell kényszeresen folyamatosan fényképekben gondolkozni. Mert ha tényleg ráfüggsz, nem csak néha kattintasz egyet a kajádról meg a templomodról, akkor ez tényleg egy kényszer, egy hangulat, egy melankólia, egy ….nem tudom mi. Ezt nem lehet megfogalmazni, és hazudik, aki azt mondja, hogy érti, miért vonzódnak az emberek a fényképekhez, és a fényképezéshez. Valójában dehogy akarod megragadni a pillanatot. Tuti hogy szabadulnál tőle, csak nem bírsz, ezért megmagyarázod valahogy magadnak, hogy miért kell ez neked, mert máskülönben belezavarodna a narráló éned, és semmi értelme nem lenne a világon annak, hogy folyton nyomkodod az exponáló gombot. Sokszor éreztem már én is a fényképező mögül bűntudatot, meg hogy a pillanatot akkor tudod megragadni, ha átéled, nem akkor, ha lefotózod. Ha lefotózod, az a pillanat gyönge árnyéka marad csak, de nem éled át; ebből viszont szükségszerűen az következik, hogy a fényképezőgéppel való pillanatmegragadási törekvésed sosem sikerülhet, legalábbis a fényképre transzformálva semmiképpen sem. Akkor már viszont egyszerűbb valami másra törekedni a fényképezéssel, nem a pillanat megragadására. Sokkal jobban szeretném, ha a pillanatot bemutatni kívánnák a fotósok; legalábbis mióta én így hivatkozok a fotózásra magamban, sokkal elégedettebb vagyok mind a fotózással, mind az idő múlásával, mind az elmúlt történések megismételhetetlenségével, mind pedig azzal a ténnyel, hogy a pillanatot lehetetlen megragadni.
„Nem kell a felhőket túlmisztifikálni, nincs bennük se több transzcendens jelentés, se több metafizikus szépség, mint egy falra vetülő árnyékban, vagy egy emberi arcban, bármiben. Ugyanazért fényképezem le őket, mint bármit. Mert nem tudom elengedni őket, hogy menjenek utukra. A fényképezés nem az elengedésről szól.”
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma
„Ha eszembe jut a halálom, bezárkózom a vécébe és próbálom megjegyezni a tapéta virágmintáit.”
Simon Márton: Polaroidok
2. Könnyebb jó fekete fehér képet készíteni, mint színeset
Bartis Attilának ” Az eltűnt idő nyoma” című, a fotográfiáról agyaló kis könyvének szinte kivétel nélkül minden állításával egyetértek, és egyébként abból a szempontból is tanulságos ez a könyve, mert elolvasod, egyetértesz vele, és a végére továbbra sem lesz semmivel világosabb, hogy te miért fotózol, meg hogy Bartis miért fotózik. Bartis ilyen szempontból abszolút szellemi vezetőm; és egyetlen fényképezéssel kapcsolatos állításával nem értek csak egyet, méghozzá amit a fekete-fehér képekről fogalmazott meg. Eszerint jó fekete-fehér fényképet könnyebb készíteni, mint színeset. Ezt az állítást igazából annak fényében transzformálnám át, hogy mi a cél. Mert ha a valóságot akarjuk a lehetőségekhez képest hitelesen bemutatni, akkor az nem fog jobban sikerülni fekete fehér képekkel, mint színes képekkel, annak az elemi ténynek köszönhetően, hogy főemlős jellegű állatként képesek vagyunk a színeket is látni; ellenben ha a valóságtól menekülni kívánunk a fényképek segítségével, akkor a fekete-fehér képek sokszor drámai hatása miatt ez tényleg gyakrabban fog sikerülni, mint a színes fényképek segítségével. Ezt persze Bartis is látja valahol, hiszen a „színek színéről”, a vörösről nemrég a 24.hu-n megjelent írásában (https://24.hu/elet-stilus/2021/03/13/szinek-szine-bartis-attila-kepei-heti-fotepan/?fbclid=IwAR3ef8ZAdlZqkbvB6U4_T3luAcpxrMyY1f68jPfqIvuZr2c7eNWeRr4iAcA) így fogalmazza meg a színtelen és színes képek közötti különbséget:
„A feketét és a fehéret hagyjuk, azok nem színek. A fekete-fehér viszont valami egészen más. Az pincesötét és nyers, töretlen fény, gyász vagy béke, jin-jang, igaz-hamis, jó-rossz, jobb esetben a kettő közti szürkeskála, a fekete-fehér a színvakok világa, meg azoké a makacs fotográfusoké, akik még mindig nem látják be, amit mások már rég beláttak: ha a legelső fénykép valami csoda folytán színes lett volna, akkor a kutya sem kínlódott volna évtizedekig, hogy feltalálja a fekete-fehéret.”
A filmre való fotózásról, habár messziről tényleg jópofának tűnik, és rengeteg filmes accountot követek instán, ugyanez a véleményem. Mi a cél? Mert a digitális „élethűbben” képzi le a valóságot, mint a film: tehát ha ebben a korban élsz, és a valóságot akarod a lehetőségekhez képest hitelesen megörökíteni, akkor fotózz digitálisra, ha meg hangulatok segítségével menekülni akarsz a valóságtól, és inkább a dolog művészi oldalt ragadnád meg, akkor fotózz filmre. De akkor meg ne adj be analógra vagy fekete-fehérre fotózott képeket a sajtófotó pályázatra csak azért, mert úgy drámaibb, sajtófotó zsűriként pedig ne részesíts előnyben egy fekete-fehér sorozatot csak azért, mert úgy drámaibb.
3. A fotózáshoz komoly tehetség kell
Annak ellenére, hogy rajzoláshoz vagy festéshez még minimális tehetségem sincs, és hogy nem én vagyok a legtechnikásabb fotózó ember a világon, több más emberrel együtt állítom, hogy a fotózáshoz elég egy elég minimális tehetség is. Valahol csak annyi a recept, hogy nézegess sok képet, járj utána mit hogy csinálnak a nagyok, vegyél egy minimum középkategóriás gépet és hozzá pár használható objektívet, gyakorold addig a gép beállításait amíg azok nem kerülnek bele a „kézizommemóriádba”, aztán onnantól kezdve csak azon múlik a dolog, hogy kimész-e elég sokszor fotózni a megfelelő időpontban a megfelelő személyt vagy tárgyat vagy helyet. Az igazi hentesmunkát megcsinálja helyetted a technológia.
Egy fotótörténész előadásán is hallottam elhangozni a mondatot, miszerint a fotózás talán az egyetlen olyan önkifejező tevékenység a világon, ahol minimális tehetséggel, de sok gyakorlással elég messzire eljuthatsz: miután pedig ráléptél erre az útra, át fogsz látni azon a fotóson, aki talán még magának is meggyőződéssel fogja állítani, hogy az igényes fotózás valami rakétatudomány lenne.
4. A fotósok hagyományőrzésből fotózzák a Hortobágy pásztorait
A hagyományőrző ember és környezete megörökítésével kapcsolatos felemás érzéseim egy NatGeós indiánokat bemutató fotóalbum óta keringenek bennem. A szerző elment Dél-Amerikába indiánokat fotózni a vadonban, ez eddig oké. Nem is lett volna ezzel semmi problémám, ha nem írta volna le világosan a könyv előszavában, hogy senki ne menjen el indiánokat fotózni Dél-Amerikába, mert az indiánoknak az nem jó. Meg sem kísérelte viszont megmagyarázni, hogy ő miért képezett kivételt ez alól a szabály alól; innentől kezdve viszont ez az ellentmondás jobban mozgatott engem, mint az egyébként annyira nem fejbevágós fényképei. Ő miért mehetett el? Úgy, ahogy a legjobb az lenne az orángutánnak, hogy nem csinálunk pálmaültetvényeket az élőhelyén, az Amazonasi törzseknek is az lenne a legjobb, ha nem kattognának az arcukba fényképezőkkel. Minden bizonnyal ezzel a ténnyel a szerző is tisztában volt, de mégis elment indiánokat fotózni, és meggyőződésem szerint azért ment el, mert mindenáron egy jó és erős fotóanyagot szeretett volna birtokolni, tudta, hogy ő ezt meg tudja csinálni, és ezt az indiánok mindenkori érdekei elé helyezte.
A hortobágyi, és még sok pásztorok szerte a világon természetesen nem ennyire érzékenyek a fényképezők okozta zavarásra. Láttak már fényképezőgépet és okostelefont közelről, sőt: Ázsiában (meg vélhetően sok más helyén a világnak) a pásztorok újabban már annyira rá is függtek az okoskütyükre, hogy szinte csak ott legeltetnek, ahol van térerő (!), ezzel pedig a „kinnvaló” legelőket elhanyagolják, és felbolydítják az évszázadok óta beállt legeltetési rutint. A hortobágyi pásztort természetesen egész nyugodtan le lehet fotózni, egy részük vélhetően örülni is fog a reflektorfénynek, mert az izgalmas. De ha egy fotós kimegy a Hortobágyra, és lefotózza az össznépi rendezvényen az ünneplőbe beöltözött pásztort, akkor azzal meggyőződésem, hogy önmagában még nem emelkedett a hagyományőrzéssel kapcsolatos tartalomgyártás csúcspontjára. Ugyanez a véleményem a „nőket hagyományos ruhákba öltöztetünk, aztán látványos helyszínekre beállítunk” projektről, hajléktalanok és mélyszegénységben élők, illetve sok más, szociálisan érzékenynek kikiáltott fotóprojekt esetében: sok fotós csak a hátukon akar a drámai hatás érdekében felkapaszkodni, és nem feltétlen csak hitelesen, érdemi zavarás nélkül, és alázattal be akarja mutatni, hogy hogyan élnek ők valójában.
5. Nincs értelme a sok digitális hulladék gyártásának
A digitális hulladék gyártásának a legtöbb esetben valóban nincs értelme, mert hosszú távon digitális zagy képződik belőle. De egyrészt elfér az a sok terrás digitális adathordozókon, másrészt ország-világ elé tárva, mondjuk a közösségi média felületein a hozzáértő adatbányász alkat még hasznosítani is tudja ezeket a másképp önmagában értéktelen képeket. Hozok rá kettő példát:
1: A horgászok facebookra feltöltött menőzése tudományosan vizsgálható.
2: Facebook fotók alkalmi vagy tematikus vizsgálatával fel lehet fedezni új növényfajokat.
