Ebben a bejegyzésben a kiállítás szövegeinek és képeinek második fele, illetve Mikos Ákos kiállítást megnyitó szövege lesz.
„Köszöntök mindenkit ezen a különleges eseményen, amely során a hideg, rideg utca fotóművészetének és az utca opozitjaként, a belső, a szoba melegét adó kályha epikájának két kiemelkedő alkotójának új tárlatát ünnepelhetjük.
Amikor a városi élet lüktetése, a hétköznapi pillanatok egyedi képpé formálódnak, valami varázslatos történik – nem csupán egy fotó készül, hanem egy olyan ablak nyílik meg, amelyen át újraértelmezhetjük mindazt, amit körülöttünk látunk.
Lüktetésről beszélek, de közben mindannyian látjuk, hogy a kép áll.
Nem csupán a pillanat megfagyasztásában, hanem az égfelé mutató iránytűként, jelzőbójaként, egyfajta zsebben a tévé híradójában megigazítatlan tettre kész férfi szimbólumként áll. Ezek emlékeztetők: a város stiláris és vizuális mutató ujjai a menny felé.
Löki Viktor művei a street fotó műfajának mélyebb rétegeit tárják fel. A képein megjelenő utcák, felújítási törmelékek és egyszerű villanypóznák emlékeztetnek bennünket arra, hogy a városi táj nem csupán egy háttérkép, hanem az élet folyamatosságának és változásának lenyomata. Ezek az elemek a hazai művészeti élet számára is egyre inkább inspirációs forrássá válnak, hiszen a mindennapok részleteiből áradó energia és nyers valóság gyakran sokkal őszintébben beszél az életről, mint bármilyen felépített kompozíció.
Mi sem jelezheti ezt jobban, mint az a fajta reverzibilis hozzáállás, hogy megfordulni látszik az irány: immár nem az utca szüli a művészetet, hanem a művészet megtermékenyíti a hétköznapokat. Közutasok, Dehuszos szakemberek alkotnak direkt ilyen és ehhez hasonlatos urbénus totemeket, hátha Löki arra jár és megörökíti.
Ahogy ma végigsétálunk ezen a kiállításon, kérlek, álljunk meg egy pillanatra mindennapjaink közepette. Ne csak azt nézzük meg, miként ragadta meg Löki Viktor a szépséget az egyszerűségben, hanem fürdöjünk meg Burai soraiban. Nem kreálmányok ezek. A valóság csoki forgácsai ezek a képzelet latte avokádóin. Kortyolgatni és ízlelni kell, miközben az ember neuronjaival dédelgeti annak molekuláit, a betűket. Olyan teljesítmény ez, amiért Burainak is járna egy bronz pad a Kossuth téren, hogy nem is a szobrával, de ő magával fotózkodhassanak lengyel túristák a városban járva.
Gratulálok a Löki és Burai alkotópáros alkotói munkájához, és kívánom, hogy műveik továbbra is formálják és inspirálják a hazai és nemzetközi művészeti életet!
A kiállítást ezennel megnyitom!”
