A blogon folytatom az egyperces történetek tízes csokorba szedését.
– Gyönyörű ez a régi cívisház! Tetszene mesélni róla egy kicsit? Mióta lakik itt a család?
– Én ’33-ban születtem. Ötvenöt éve lakunk itt, először a lányommal, aztán egy ideje az unokámmal is. A lányom tizenhárom éves volt, mikor ideköltöztünk. Még akkor ilyen kis udvaros házak voltak mindenhol a városban. Azelőtt a Nyíl utcán laktam tíz évig, ott is ilyen udvar volt, akkor még így laktak az emberek. Ebben az udvarban tízen laktunk, tíz család, de akkor mind idősek voltak rajtunk kívül. Gyönyörű virágoskertek voltak a házak előtt.
– Sokat változott a környék?
– Teljesen más volt minden. Hátul, az udvarban végig álltak a házak, nyolc kis szoba volt összesen, hatalmas telek volt. Ötven méter hosszú volt, egészen a Kígyó utcáig ért a telek.
– A Kígyó utca felől volt bejárat az udvarra?
– Nem volt, csak odáig ért a telek. Ott, még a végében is kis parasztházak voltak. Nem volt vécé bent sehol, nem volt víz se, hanem ott volt a nagy mosókonyha hátul, és oda kellett járni vizet venni. Tűzhely volt benne, üst volt benne, hát, akkor még ilyen régies volt. Régen meg kellett elégedni azzal, ami volt. De most már más, mert rendbe van téve a ház.
– Kik laktak még az udvarban?
– Itt mindenütt dolgozó asszonyok voltak. Mosónő, takarítónő, itt az udvarban minden ház olyan volt, hogy át lehetett menni egyik házból a másikba. Cselédszobák voltak egészen a telek végéig. Lakott itt egy mérnök is egy darabig.
– Önnek mi volt a foglalkozása?
– Hát, én sok mindent csináltam. Árván nőttem fel, és a nagyvilágot bejártam, mire megállapodtam Miskolcon, a gyárban. Kőművesi munkát végeztem, azelőtt meg bányában dolgoztam, csillés voltam. ’52-ben megismerkedtünk a férjemmel, utána már nem dolgoztam, hanem a férjemmel jártunk aratni, csépelni. Nem könnyű munka az sem, az biztos. Aztán megszületett a lányom, és ő nem bírta a bölcsődét. Ahányszor kihoztam a házból, hogy megyünk, annyiszor hányt az utcán. Úgyhogy aztán azt mondta a párom, hogy ne menj, anyu, maradj itthon a gyerekkel. Szültem négyet, egyet meg örökbe fogadtam, egy egyhónapos kislányt, az most Németországban van.
– Akkor népes a család.
– Tizenhat unokám van eddig, meg öt dédunokám. Gazdag nő vagyok.
– Nem is lehet már ennyi unokát számon tartani.
– Hát megmondom őszintén, aki Franciaországban van lányom, olyan neveket adnak az unokáknak… még azt, hogy Roland vagy Zoé, ki tudom mondani, de van néhány, amit nem. Nem is értem, hogy miért nincs már olyan, hogy a szülő nevét adják a gyereknek. Az egyik unokám egyébként mindig nyüstöl, hogy menjünk ki falura. Dehogy megyek. Én szeretek itt lakni
– Történelmi környezet, meg tudom érteni. Tetszene még mesélni a környékről?
– Egy időben a tűzoltólaktanya is itt volt. Aztán innen nem messze voltak a malmok, több is. A szomszédunkban volt temetkezési vállalat, a 16. szám alatt. Csak lett ugye az állatorvos, aztán ő megcsinálta máshogy saját magának itt elöl.
– Ha már a 16. számnál járunk: nagy dolog, hogy itt laknak máig Szabó Magda szülőházának szomszédságában. Szabó Magda örökségéből mennyit érzékeltek az elmúlt ötven évben?–
– Semmit se. Mikor Szabó Magda született, én még meg sem voltam, de amire mi beköltöztünk ide, addigra ő meg már a sokadik házban lakott. Arra emlékszem, hogy később is rengetegen laktak a 16 szám alatt, majdnem harmincan, olyan nagy udvar volt. Aztán a felerészt kiszanálták, és akkor költözött ide a színház, volt itt egy lerakata, ide hordták a kellékeket. Jobban szerettem még azt az időszakot, el lehetett látni a Nagytemplomig, meg láttuk innen például a tűzijátékot augusztusban. Aztán odaépítették azt a nagy monstrumot, és azóta nem lehet látni.
– A Fórumra tetszik gondolni?
– Igen. Most ha felmegyek a létrára, akkor se látok semmit.
Életút interjú a 96 éves Németi Sándorral
– A kezdetektől fogva önök üzemeltetik a presszót?
– Igen, ez egy családi vállalkozás. ’96-ban jöttünk ide, azóta itt vagyunk. Akkor még egy régi ház volt ezen a telken.
– Azt lebontották, és ezt felépítették a helyére?
– Igen.
– Itt is laknak?
– Igen, az emeleten.
– És van-e aki továbbvigye a presszót?
– Nincs. Van két gyerekünk, az egyik amúgy itt lakik a szomszédban, de egyiket sem érdekli ez.
– A másik mit csinál?
– Szepesen van gazdasága.
– Évek óta nézegetem, hogy a Sárga dűlőn ott van a Szepesi kocsma, majd oda egyszer kisétálok a barátaimmal. Nyitva van még, nem?
– Tudtommal igen.
– És milyen a forgalom itt manapság?
– Hát.. kevesebben vannak már. Régen például volt friss borunk, de már nem tartunk, mert eltűntek azok az emberek, akik csak bejöttek egy fröccsre, és utána mentek is tovább vagy haza. Manapság inkább sörös emberek vannak. Néhányan ráadásul le sem ülnek itt, csak megveszik a sört, aztán mennek is tovább.
– Mások laknak már gondolom itt mint mondjuk 20 éve.
– Igen, sokat változott a környék. Ide az agglomerációba azért már nagyon más emberek költöznek, mint ezelőtt pár tíz évvel. Már rég eltűntek a telepről azok az emberek, akik sakkban tartották a nem idevalókat. Meg persze a helyieket is.
– A nyolcvanas és a kilencvenes években is taxiztam. Egyszer egy téli napon leparkoltuk egy szintén taxis haverral az autót a Létai út elején, és bementünk előbb a 21-es büfébe, meg utána a Vidám Fiúk kocsmába, tudod, az is ott van közel, a kereszteződésben. Na, szóval elkezdtünk mulatni, aztán hirtelen este lett, de nem hagytuk abba, hanem átmentünk máshová, már nem is tudom hová, és miután otthon is folytatódott a fesztivál, pikk-pakk eltelt három nap úgy, hogy közben nem csak egy címre sem mentünk ki, hanem a végére még azt is elfelejtettük, hogy hol tettük le az autókat. Az meg azért elég ciki lett volna, ha felhívjuk a diszpécsert azzal, hogy elhagytuk valahol napokkal ezelőtt az autókat, úgyhogy végül egy másik kollégát hívtunk fel, hogy „figyelj már, dolgoztál az elmúlt három napban? Igen? Akkor nem láttad valahol a városban parkolni az autóinkat?”. És ő miután kiröhögte magát, mondta, hogy „dehogynem, ott vannak a Létai út elején, csak már azóta esett rájuk vagy fél méter hó, biztos azért nem látjátok őket.” Szóval voltak régen ilyenek meg még ilyenebbek is, méghozzá elsősorban a Makk Tízesben, a Fácánban, meg a Pikolóban. Ezekre a helyekre járkáltam én főleg.
– Azokat a seprűket ön készítette?
– Igen.
– Értem. A fagyalseprűt felismerem, de a másikat nem. Az miből van?
– Sajmeggyből. Meg van cirok is, azokat is én csinálom.
–Tényleg? Azt hittem abból szinte már csak a tömeggyártás van.
– Nem, így hogy mi termeljük a növényt, hogy őstermelők vagyunk, így szabad. De egyébként mivel ipari tevékenység, csak úgy nem lehetne.
– Jól megnehezítik az ember dolgát, pedig már nagyon kevesen foglalkoznak ilyesmivel.
– Egyszerűbb a boltit megvenni.
– És itt Józsán termesztik a cirkot?
– Igen. El kell tenni május tízig a kertbe. Aztán szeptemberben takarítjuk be, és utána kötöm meg őket. A nyelet is én esztergálom mindegyikhez. Van kicsi, nagy, kinek milyen kell. Ezek amiket mutatok, kétkörtés seprűk.
– Az mit jelent?
– Hogy hogyan rögzítem a seprűt a nyélhez.
– Dupla erősítés, jól értem?
– Igen. Ezek nem engednek csak úgy el. Még Németországba is vittek belőle, mert tartósabbak, mint a bolti.
– És mit csinál még a seprűkön kívül?
– Főleg palántázással foglalkozunk. Ez a seprűzés ez novembertől februárig van, ilyen mellékesként.
– Ilyen messze kell kihúzni a kukát?
– Igen, mert ide már nem tud befordulni a kukásautó. De nincs ez messze, kibírja az ember.
– Ja, gondolom belefér, meg az a lényeg, hogy jön.
– Mi is hamar megszoktuk.
– Akkor nem laktak mindig itt?
– Nem. A városból jöttünk ki, panelben laktunk azelőtt.
– De gondolom itt a jobb.
– Igen, csendesebb.
– Láttam a kertet, vannak macskák is, igaz?
– Aha, befogadtunk kettőt néhány éve, csak az egyik aztán hozta a kölykeit is. Lesz kutya is, csak hátul a kerítés még nem az igazi. Meg kell erősíteni, mert különben úgyis naponta kilógna egyet csavarogni az erdőbe.
– Nyugodtan lehet ám fotózni a kertet!
– Jaj elnézést, nem vettem észre ott az ablakban. Csak érdekes látvány ez a régi busz, azt fotóztam.
– Két éve vettük meg a telekkel együtt. Azt mondták nekünk, régen az egy pékbusz volt, amiben kosarakkal hordták a kenyeret. Aztán a régi tulaj tárolónak használta, mi meg megtartottuk a telekkel együtt.
– Jól néz ki az, én is megtartottam volna. Ezek szerint két éve költöztek be a házba?
– Nem, már itt lakunk húsz éve. Csak a szomszéd telket vettük meg két éve.
– Ja, értem. És a klasszikus történet, panelből vidékre?
– Olyasmi. Régen a Kassai úton laktunk, de ahogy lehetett, jöttünk kifelé. Csak a gyerekek maradtak bent a városban.
– Meg tudom érteni.
– Sokkal szebb a kilátás, nagy álmunk volt ez. Nagy állatbarátok vagyunk, úgyhogy nagyon örülünk, mikor például az őzek itt legelnek a házzal szemben. Vannak egyébként kecskéink is hátul.
– Jó hely ez a Haláp!
– Bizony! Meg olyan szép virágos. Nyáron kell visszajönni, mikor a mályvák meg a leanderek is nyílnak a kertben, akkor aztán igazi paradicsom.
– Na akkor majd visszajövünk nyáron megnézni!
– Milyen különleges színű juhok ezek. Milyen fajtájúak?
– Dorper. Ez egy dél-afrikai fajta.
– Mindig is ezzel a fajtával foglalkozott?
– Nem, régen több volt a racka. Igazából most is van köztük még egy pár. De huszonkét éve vettem át apámtól a gazdaságot, azóta azért változott ez-az.
– Hány racka maradt?
– Már csak kettő.
– És csak a húsáért tenyészti őket, vagy van sajt is?
– Á nem, a sajthoz fejni kellene. Én csak a húsát adom el.
– Azt hallottam, hogy a gyapjúnak már nincs olyan értéke, mint volt régen. Ennek a különleges fajtának sem?
– Én sem adtam el soha gyapjút még. Csak a húsát.
– És hol tudja legeltetni itt az állatokat? Most jöttünk a szomszéd utcákról, olyan lakópark van ott, hogy még. Gondolom arra nem lehet menni.
– Hát igen, vannak ellendrukkerek. Nem szeretnék a bégető nyájat a házaik alatt. De szerencsére itt nem messze még van egy legelő, oda járok. Néha legeltetek arrafelé kertekben is, egyes tulajdonosokkal meg tudtam beszélni. Meg hát… szerintem az erdőben is lehetne kíméletesen legeltetni, de azt ugye már nem szabad.
– Igen, mára nagyon megritkult már az erdei legeltetés. Kollégáim ezért foglalkoznak például az utolsó erdei disznótartókkal Szerbiában.
– Az is érdekes lehet. Na nézd csak, az a kis jerke mutatja a legjobban a fajtajellegeket. Valami olyat szeretnék látni majd a későbbi állatokon is.
– Látom, tényleg nagyon szép. Vinni kell a Farmer Expóra!
– Á, nem török én olyan babérokra.
– A vizslát sem vitte kiállításokra?
– Nem, soha, most meg már öreg vizsla is. Most hoztuk vissza egyébként a halálból. Volt egy bélelzáródása.
– Szegény, milyen jó, hogy túlélte. Hagyja a simogatást?
– Igen, persze.
– És a bárányok?
– Azok nem hiszem, de itt ez a kos, az még szereti is. Úgyhogy nyugodtan.
– És most hova indult a nyáj?
– Itt a szomszéd telekre csak. Most hajtott ki a zöld juhar, és annak a friss hajtásait nagyon szeretik lerágni.
– Hárman a kerítésen kívül ragadtak, be tudnak később menni majd?
– Igen, majd egyszer átrepülnek a kerítésen, ha megunták odakint.
– Helyes. Az meg ott hátul valami rókafogó apparát?
– Pontosan eltaláltad.
– És fogja is a rókát? Milyen gyakran?
– Havonta is akár. Csak az a baj, hogy nagyon zsiványak ezek a rókák, és hamar kiismerik a működését.
– Finom volt a kávé, köszönjük.
– Ugye hogy jó volt? Más vevők is dicsérik.
– És milyen jól teszik. Van aki évek óta visszajár? Hány éve megy a bolt?
– Persze, vannak sokan visszajárók. Olyan 15-16 éve csináljuk.
– Itt is laknak valahol?
– Igen, itt van a ház is a bolt mögött.
– A bolt előtt is itt laktak?
– Igen.
– És mi volt azelőtt?
– Azelőtt? Gazdálkodott a család, már vagy 100 éve itt lakunk az utcában. De aztán abbahagytuk, nem érte meg.
– Akkor itt is nőtt fel ebben az utcában?
– Igen, de akkor nagyon más volt még a környezet. Csak régi házak voltak, most meg itt ez a sok társasház.
– És milyen állataik voltak?
– Hát amire én emlékszem gyerekkoromból, volt vagy hat tehén, lovak, meg sok disznó. Ide vittük a Köntösgát sor mellé legeltetni őket.
– És mit gondol, most miért nem tart már senki semmilyen állatot?
– Már csak zavarná a lakókat. Mikor gyerek voltam, én mentem a tehenekkel a földúton, és mindenkinek volt még mindenféle állata. Itt a szomszédban volt egy bácsi, aki sokáig tartott disznót, még két-három éve is volt talán neki. Csak aztán meghalt. Most meg már nem akar senki se ott, se máshol a környéken.