A blogon folytatom az egyperces történetek tízes csokrokba szedését.
– Ez egy ilyen délutáni műszak volt, hogy végeztek a munkával, a nyolc órással, és utána mentek vissza dolgozni?
– Igen, egy pár órás munka volt.
– Mikor jött el onnan végleg? Tehát mikor zárt be a Ruzicska?
– Négy évet dolgoztam ott. Nem tudom pontosan mikor zárt be, már akár harminc éve is lehet. De ha felhúznánk a rolót, akkor ott lenne minden változatlanul.
– Ön azóta járt bent egyébként?
– Nem jártam sajnos.
– Mekkora volt egyébként belül a hely?
– Picike, egész picike.
– Tudna mondani egy pár példát sütikre, mik voltak ott régen?
– Még árakat is tudok mondani.
– Tényleg? Na, hát az meg úgy még érdekesebb.
– Ötven fillér volt egy gömb fagyi, a krémes pedig 1,30 volt.
– És milyen sütemények voltak?
– Sokféle tortaszelet, tehát főleg ezek a hagyományosak, hogy mondjuk dobos torta, meg ilyesmik voltak.
– Palacsintát adtak?
– Azt nem. Kelt tésztából csináltak réteseket, illetve volt frissen olajban sütött fánk, vagy például pogácsa is.
– Jól hangzik, még egyébként apám is emlékszik, hogy gyerekkorában nagyapám vitte oda fagyizni, de én már értelemszerűen nem láthattam a helyet. És ezt az üzletet mikor vette át?
– Tizenhét éve.
– Azelőtt merre dolgozott?
– Közvetlenül előtte Hajdúszoboszlón, egy cukrászüzemben. Azelőtt először egy kis fagylaltozót vittem, utána pedig éveket dolgoztam a Püspöki Palota aljában, ott szintén egy cukrászdában, amit úgy hívtak, Expressz.
– Ezt a mostani helyet korábban hogy hívták?
– Margit Cukrászda volt, az előző tulajdonos az édesanyjáról nevezte el.
– De a berendezés az maradt, gondolom.
– Igen, igen. Volt egy tisztasági festés, de alapvetően a helyén volt minden. A függöny, a tükör, az asztalok, a székek.
– Semmi különöset. Van egy fotóblogom, ami kapcsán jövök-megyek, és lefotózom ami megtetszik a városban.
– Ebben a rossz időben?
– Nem rossz az. Sokat fotóztam már mikor sütött a nap, kellenek ilyen képek is.
– És miket fényképez?
– Mikor mit. Az előbb a szemközti panel előtt mentek el a járókelők, őket próbáltam. De ha enged egy portrét, akkor most legszívesebben önt fotóznám le. Ilyenkor azt is meg szoktam kérdezni például, hány éve lakik itt, vagy hogy milyen itt lakni.
– Én szeretem. 36 éve lakok itt.
– Hol nőtt fel?
– Balmazújvároson.
– Az is jó hely, kedvelem, néha járok arra. És merre dolgozott?
– A régi Biogalban. Sajnos volt egy balesetem, és nyolc évvel hamarabb el kellett jöjjek nyugdíjba.
– Milyen baleset?
– Tudja mi az a HCl?
– Ööö… sósav?
– Igen. Váltott műszakban dolgoztunk, hat nap munka, két nap pihenő, egyébként még por állapotban foglalkoztunk a gyógyszerek gyártásával, én tablettával sosem dolgoztam. És egyszer mikor bementem, láttam, hogy össze-vissza volt minden a földön, aki leadta az előző műszakot, az levert valamiket az asztalról, nagy disznóól volt, de amit én nem tudtam, hogy valamit el is tört, mert rengeteg sósav is kiszabadult a helyiségben. Egy órát lehettem ott gyanútlanul, de utána még aznap kórházba kerültem, mert nagyon rosszul lettem, mindenem nagyon hamar bedagadt. Azóta kell bot is sajnos a járáshoz, meg ahogy mondtam, sokkal hamarabb nyugdíjba kellett menjek, mert nem tudtam felvenni a munkát, miután kijöttem a kórházból.
– Hát ez szörnyen hangzik. És kapott cserébe legalább kártérítést?
– 150 napig teljes fizetést kaptam, amíg lábadoztam a balesetből, tehát nem kellett táppénzen legyek, mert arra kényszerítettek, hogy fogadjam el. Utána nyugdíjaztak.
– Ennyi?
– Igen. Kevesen tudják, de a kommunista diktatúrában meg volt mondva, hogy a gyárak, üzemek ellen nem lehet pert nyerni. Ez egy ilyen világ volt. De nem panaszkodom. Nehéz, de szép idők voltak.
– Ha jól tudom, annak a Nagyszentgyörgy utcára nyílik a másik bejárata.
– Világos. Milyen szép ez a hosszúszőrű macska, hogy hívják?
– Mogyi a neve. A fiamé, de itt lakik, és követ mindenhová, ha kijövök.
– Kimegy az utcára is?
– Mostanában már nem, mert ivartalanítva van, nem nagyon megy ki a telekről. Egyszer régebben elütötték, akkor eltört a gerince is. Egy hétig kerestük, vagy lehet még tovább, aztán meglett szegény, egy bokor tövében feküdt. De szépen felépült. A szomszéd kisfiúnak is volt egy ugyanilyen vörös macskája, de azt úgy elütötték, hogy elpusztult. Hiába van földút, mégis sokan úgy mennek itt, mint a meszes.
– Akkor maradjon is csak bent Mogyi macska, jobb dolga van ott.
– Igen, különösen ha az unokák is jönnek. Olyankor el van kényeztetve, fürdetik, kefélik, simogatják.
– És milyen koszton van?
– Hát… vannak az alutasakosok, azokat eszi főleg, meg vannak ezek a száraz tápok, azokat kapja vegyesen a nedvessel.
– Tudtommal itt a Mészáros Gergely kert van mindenhol, ott kint meg az a Mészáros Gergely utca.
– És akkor ide hogyhogy az van kiírva, hogy Csillag?
– Az az asszony neve.
– Ja, azt hittem a dűlőút neve. Ez az út maguktól még meddig megy?
– Ki egészen a Kondorosig. Jobbra az ott egy magánerdő, balra meg szántó.
– Mit termesztenek benne?
– Hol tengerit, hol búzát. Forgassák folyton.
– És itt magukkal szemben?
– Van egy káposztás, meg mögöttük is van sokminden. Sajnos 2-3 éve rájöttek, hogy a traktorral rövidebb az út itt előttem a ganédomb felé, úgyhogy újabban itt járnak el. Annyira nem szeretem, mert az utat már így is saját pénzemből csináltam az utóbbi időben, hogy ne legyen ennyi gödör.
– Önök gazdálkodnak?
– Mi nem. Van egy kis háztáji, ami kell nekünk, megtermeljük. Paprika, paradicsom, tyúkok mindig vannak.
– És milyen itt az élet? Mióta laknak itt?
– Én ide születtem 62 éve, az asszony meg ’94 óta lakik itt. Azelőtt jártam sokat Dunántúlra. Volt, hogy öt évet Szekszárdon laktam.
– Hétvégente azért hazajárt, vagy ott volt végig?
– Nem jártam én haza.
– És most vágja éppen a tüzelőt?
– Nem, ékeket vágok a kőműves munkához, mert most van egy kis időm.
– Csinálhatok munka közben önről egy képet?
– Jaj hát akkor híres leszek, meg fognak ismerni a kollégák!
– Ezt mi vérszilvának hívjuk.
– Mennyi idős, nem tetszik tudni?
– Hát… több, mint húsz éves. Mi ültettük ezt is, meg mellette volt még egy-egy példány, csak azok pár éve kiszáradtak. Aztán tavaly jöttek valakik, és egy szó nélkül kivágták és elvitték őket.
– Kik lehettek?
– Nem tudom.
– És ennek a megmaradt példánynak mi történik ősszel a sok gyümölcsével?
– Megy a szemétbe. Nem jó ez semmire, legalábbis nekem nem ízlik. Jószág meg már nem eszi, mert senki nem tart.
– Mert régen ette valami háziállat ennek a gyümölcsét?
– Biztos ette. De mindenki vágja már ki ezeket a fákat, meg a többi fajtát is. Mondjuk nem értem, ha nem tetszik neki, hogy van valami a kertben, akkor miért nem lakik inkább lakótelepen?
– Nem, egy öreg bácsitól vettük egy éve. Másfél méter a szintkülönbség egyébként az úthoz képest. Nemrég beköttettük a vizet, meg a gázvezeték is szerencsére közel volt.
– Én úgy hallottam, a kertségekben sokszor a villanyt meg a vizet meg lehet oldani, de a gázat bekötni nehezebb. Akkor itt nem így volt?
– Pár méter csak az egyik gázcsonk a háztól.
– Világos. És azelőtt merre laktatok?
– Én biharnagybajomi vagyok, ott csikós voltam, majd 23 évet voltam a Dunántúlon. Aztán a Hortobágyon fogathajtóként dolgoztam. Most is lovakkal foglalkozom, traktorozok is, de valamelyiket le kell majd adni, nem lehet ezt örökké egyszerre csinálni.
– És a lovon kívül van még valami jószág?
– Szeretnénk majd egyszer birkákat. Van egy tíz hektáros legelő, nézd itt, a ház mögött, de most tele van akáccal. Nemrég telepítették.
– Ezt telepítették? Én azt hittem tuskóról vagy gyökérről sarjadt, akkora dzsungel.
– Szerintem is.
– Ezek a szederbokrok itt hátul finomak? Mikor érnek?
– A távolabbi bokor terem rendesen, nyár vége körül.
– Ez a rész itt a házatok mellett a gyümölcsfákkal a tiétek?
– Nem. Nemrég meg akartuk venni, akkor azt mondta a tulaj hogy 8 millió, de most már 10-re tartja. Azt mondja, mivel saroktelek, ezért értékes.
– Szerettek itt lakni?
– Nagyon. Csend, nyugalom, meg így tavasszal olyan finom illatokat hoz a szél.
– És mióta vagytok együtt?
– Két éve talált meg minket a szerelem. Már korábbról is ismertük egymást, de a Dunántúlon gabalyodtunk végül össze. A ló meg jött velünk haza, mert már családtag. Néha befogom, szekerezünk egyet, elvagyunk. Meg is etetem lassan, mert látom, hogy enne. Mindig ott lábatlankodik, jön az ember után, vele akar lenni.
– Egy öreg néni adta neki ezt a nevet. De régen más volt teljesen ez a terület. Nem volt ott hátul az a nyaras, nem volt ennyi gyümölcsfa, majdnem mindenhol mocsaras volt a terület.
– Azért nehéz ezt a mai szárazodó világban elképzelni.
– Pedig itt régen sokat állt a víz. A tanya mögött van egy árok, ami sokszor kiöntött, a mélyebb részeken meg megállt a víz hetekre, hónapokra. Ilyen sásas-mocsaras terület volt, zsombékokkal, meg mindenféle érdekes növényekkel és állatokkal. Gyerekkoromban még csíkhalat is fogtunk itt.
– Komolyan? Kézzel, vagy valamilyen eszközzel?
– Kézzel ritkán, leggyakrabban kicsúszott a kezünkből, mert nagyon sikamlós a teste. Kosárral fogtunk sokat.
– Ilyen tapogató kosárral?
– Nem, sima fonott vesszőkosárral.
– És hogyan készítették el a halakat?
– Először megsóztuk őket, hogy könnyű legyen őket megpucolni. Nem volt egyszerű, mert a halak ilyenkor furcsa hangokat adtak ki magukból. Utána megmostuk, és tepsiben megsütöttük őket. Nagyon finomak voltak.
– Mikor volt ez?
– Lássuk csak, én ’43-as vagyok, tehát mondjuk az ötvenes években.
– Nem is látszik annyinak, egy húszast simán letagadhatna.
– Pedig tavaly töltöttem a nyolcvanat. Azért már kopik a kasztni.
– Régóta itt lakik?
– Én ide születtem, és azelőtt a szüleim is már itt laktak egy ideje. Ez egy magányos tanya volt régen, ami köré szép lassan ideépült Szíkigyakor.
– Akkor ön is hosszú í-vel ejti?
– Persze, mi mindig így hívtuk. Az újonnan beköltözők ejtik csak rövid i-vel.
– Ha már a szülei is itt laktak, akkor mondhatjuk, hogy a telek száz éve a család birtokában van?
– Vagy talán több is. Anyai ágon nemesek vagyunk, apám meg sváb volt, sokáig vissza tudtuk vinni a családfát. A történelem nehézségei persze a mi családunkat is érintették. Összesen 11 hold telkünk volt itt, aminek egy részét ’53-ban elvettek tőlünk, aztán ugyan ’57-ben visszaadták egy kis időre, de ’59-ben újra elvették, és csak a rendszerváltáskor tudtuk visszaszerezni egy részét. Az már viszont csak 37.000 m2 volt, tehát majdnem a felét elvették tőlünk.
– Milyen jószágokat tartottak régen?
– Volt mindig baromfi, egy pár ló, ilyesmi. Aztán volt idő, amikor egyszerre harminc fejőstehenem volt.
– Hol legeltek a tehenek? El kellett menni velük a Sámsoni úti bellegelőig, egészen Debrecen határába?
– Á, dehogyis. Itt voltak egész közel a legelők, sosem mentünk velük nagyon messze.
– Mindig pulijuk volt egyébként?
– Nem, volt régebben kuvasz is.
– És mekkora most a család?
– Van már azóta unoka, meg dédunoka is, a nagyobbik dédunoka már 13 éves. Két gyerekünk van, de egyébként többet akartunk. Mi heten voltunk testvérek, de három testvérem meghalt hamar. Szegény apám is hamar elment, gyomorbajos volt, meg beteges a háború miatt.
– Milyen volt a család élete ebben az időszakban?
– Én a háborúra nem emlékszem, még csecsemő voltam, de a forradalomra már igen. Emlékszem a harckocsikra, itt álltak végig, ahol most a nagy út van. Innen lőtték a nagypostát.
– Melyik nagypostát?
– Hát amelyik az állomásnál van.
– Azt? Pedig az jó messze van innen.
– Bizony.
– És utána?
– Dolgoztam is egyébként a gazdálkodás mellett, tehát mindig volt rendes munkám. Kőfaragó voltam, az asszony meg fodrász. A 60-as évek elején jöttünk össze, ’63-ban én bevonultam katonának, aztán ’66-ban házasodtunk össze. Tehát már 58 éve vagyunk házasok.
– A katonaság alatt gondolom ment a levelezés.
– Hajjaj! Minden héten írtunk egymásnak.
– Igen, kétszer kell jobbra fordulni, és odavisz az út. Eltévedt? Vagy ingatlant keres magának?
– Ja nem, csak jövök-megyek, és lefotózom ami tetszik a városban. Önöknél például már néztem azt a kinti kávéfőzőt, hogy esetleg lefotózhatnám, de aztán csak továbbmentem az előbb az utca végéig.
– Ja igen, kiraktuk ide, mert lecsúszik naponta egy pár csésze, aztán ne kelljen érte folyton bejárkálni. Kér egyet?
– Kérek, köszönöm. Mennyit iszik egy nap?
– Reggel iszok egyet éhgyomorra, aztán tizenkettő körül egy, négy körül még egy. De ha munka van, akkor iszok negyediket-ötödiket is néha.
– De most nem zavartam a munkában, igaz?
– Nem, már végeztem a fűnyírással. Jobb is, mert elkezdett cseperegni az eső.
– De szép lett a kert. Tetszik, hogy sok gyümölcsfa van benne. Ott hátul mi az a halom? Bejött a nád a telekre, és levágta?
– Nem. Ott a tető felett ha elnéz, ott van az a dísznövény, abból vágtam le egy kicsit.
– Ja, az olasznád. Szoktam látni itt-ott a kertségekben. A mediterránban már teljesen megette a patakvölgyeket, de itt még nem szökött ki nagyon, szerintem egyelőre biztonságban van tőle ez a kis ér itt a telek végében. Nézze, ott egy gólya is szedeget a vízparton.
– Tényleg. Egy barátom mondta, hogy hoz ide majd pontyot, hátha megmarad, és majd pecázik nagyokat itt nálunk.
– Nem úszna el innen?
– Nem feltétlen, mert balról van egy háló az egyik műtárgynál, jobbról meg ugye itt a nádas.
– Na akkor hajrá. Egyébként régóta laknak itt?
– Szeptember óta, akkor vettük ezt a házat. Sajnos ide szólított az élet. Ez a környék meg megtetszett, jó csendes, meg két zsákutca is van mellette. Néztem a Vámospércsi út másik oldalán is házakat, de az hogy is mondjam, egy kicsit balhésabb környéknek tűnt. Egyébként Tiszalökiek vagyunk, ott is éltünk eddig.
– Képzelje, engem meg úgy hívnak hogy Löki. De egyelőre még nem találtunk levéltárban vagy máshol ottani felmenőt.
– Remek hely. Járt már arra?
– Két–három éve voltam a Keleti–főcsatorna befolyójánál.
– Na, nekünk attól nem messze van a házunk, csak a Tiszán, a vízerőműtől nem messze.
– Jó környék, jól éreztem ott magam. És ott is dolgozott?
– Igen, elektrikus voltam az erőműben 39 évig. Azelőtt 11 évet dolgoztam Nyíregyházán, szóval két munkahelyen összesen 50 évet és 175 napot dolgoztam, úgy jöttem el most nemrég nyugdíjba. De nem is baj, mert most sok munka lesz ezzel a házzal.
– Felújítják?
– Igen. A teraszból csinálunk egy nappalit, leburkoljuk, ablakot teszünk rá.
– Beüvegezik minden oldalról teljesen?
– Igen, műanyag ablakok lesznek.
– Szép lesz a kilátás a kertre.
– Igen. Csak nehéz mestert találni. Nem veszik fel a telefont, vagy ha felveszik, olyan árat mondanak, hogy csak pislog az ember.
– Ismerős sajnos. Na de kicsit csendesedett az eső, szerintem megindulok hazafelé. Köszönöm a beszélgetést!
– Nincsen mit, örültem a szerencsének. Nem kér egy szemetezzsákot az eső ellen? Kivágjuk felül, ne ázzon el visszafelé.
– Ja nem, csak jövök-megyek a városban, és ami tetszik, lefotózom.
– Igen? Ritka hogy mással találkozik az ember, mint akik itt laknak.
– Elhiszem, azért nem egy sűrűn lakott környéknek tűnik. Most a Cserei part nevű helyen állunk?
– Igen, ez is még a Cserei part, meg főleg ott visszább, a Cserei érnél lévő utak. De régen nem voltak itt utcanevek.
– Csak a helyrajzi számok?
– Aha. Négy család lakik kint állandóan ezen a három-négy utcán, meg egy-két hétvégi kijáró.
– Jó itt élni?
– Igen, szeretünk. Jó csendes. De itt áram sincs ám.
– Tényleg? Akkor hogy oldjátok meg a dolgokat?
– Mostanában már napelemmel, meg ha nagyon kell, akkor ott van még az aggregátor is. El tud mindent intézni ezekkel az ember, ha egy kicsit leleményes. De régen sokkal többen laktak itt, ma már tényleg alig vagyunk.
– Igen, én is olvastam a régi Debrecen környéki pezsgő tanyavilágról, ami sajnos ilyen-olyan okok miatt visszaszorulóban van. Na de jó egészséget nektek, örülök hogy beszélgettünk.
– Ha van kedved, látogass meg minket bármikor, ott annál a nagy fenyőfánál megtalálsz minket. Van ott egy nagyobb kutya meg vagy tíz kicsi, most két naposak.
– Köszönöm! És most egyébként merre mentek?
– Be a faluba.
– Búcsúzóul egy képet lőhetek rólatok?
– Persze, úgysem voltunk még fotósztárok!
– Nem volt ennek más neve.
– Csak a számok?
– Igen.
– És mióta van utcanév?
– Néhány éve csak. Mama, te nem tudod hány éve vagyunk Tűlevél utca?
– (Nem tudom, talán két–három éve.)
– Köszönöm, majd utánanézek. A kutyát hogy hívják?
– Öcsi. Öreg már, tizenöt éves.
– De azért szerencsére jó húsban van Öcsi kutya.
– Gyere Öcsi, adj egy pacsit!