– Tudja esetleg, hogy ez az utca miért lett Csalitos utca? Csak nem az utca végén lévő bozótos miatt?
– Egy öreg néni adta neki ezt a nevet. De régen más volt teljesen ez a terület. Nem volt ott hátul az a nyaras, nem volt ennyi gyümölcsfa, majdnem mindenhol mocsaras volt a terület.
– Azért nehéz ezt a mai szárazodó világban elképzelni.
– Pedig itt régen sokat állt a víz. A tanya mögött van egy árok, ami sokszor kiöntött, a mélyebb részeken meg megállt a víz hetekre, hónapokra. Ilyen sásas-mocsaras terület volt, zsombékokkal, meg mindenféle érdekes növényekkel és állatokkal. Gyerekkoromban még csíkhalat is fogtunk itt.
– Komolyan? Kézzel, vagy valamilyen eszközzel?
– Kézzel ritkán, leggyakrabban kicsúszott a kezünkből, mert nagyon sikamlós a teste. Kosárral fogtunk sokat.
– Ilyen tapogató kosárral?
– Nem, sima fonott vesszőkosárral.
– És hogyan készítették el a halakat?
– Először megsóztuk őket, hogy könnyű legyen őket megpucolni. Nem volt egyszerű, mert a halak ilyenkor furcsa hangokat adtak ki magukból. Utána megmostuk, és tepsiben megsütöttük őket. Nagyon finomak voltak.
– Mikor volt ez?
– Lássuk csak, én ’43-as vagyok, tehát mondjuk az ötvenes években.
– Nem is látszik annyinak, egy húszast simán letagadhatna.
– Pedig tavaly töltöttem a nyolcvanat. Azért már kopik a kasztni.
– Régóta itt lakik?
– Én ide születtem, és azelőtt a szüleim is már itt laktak egy ideje. Ez egy magányos tanya volt régen, ami köré szép lassan ideépült Szíkigyakor.
– Akkor ön is hosszú í-vel ejti?
– Persze, mi mindig így hívtuk. Az újonnan beköltözők ejtik csak rövid i-vel.
– Ha már a szülei is itt laktak, akkor mondhatjuk, hogy a telek száz éve a család birtokában van?
– Vagy talán több is. Anyai ágon nemesek vagyunk, apám meg sváb volt, sokáig vissza tudtuk vinni a családfát. A történelem nehézségei persze a mi családunkat is érintették. Összesen 11 hold telkünk volt itt, aminek egy részét ’53-ban elvettek tőlünk, aztán ugyan ’57-ben visszaadták egy kis időre, de ’59-ben újra elvették, és csak a rendszerváltáskor tudtuk visszaszerezni egy részét. Az már viszont csak 37.000 m2 volt, tehát majdnem a felét elvették tőlünk.
– Milyen jószágokat tartottak régen?
– Volt mindig baromfi, egy pár ló, ilyesmi. Aztán volt idő, amikor egyszerre harminc fejőstehenem volt.
– Hol legeltek a tehenek? El kellett menni velük a Sámsoni úti bellegelőig, egészen Debrecen határába?
– Á, dehogyis. Itt voltak egész közel a legelők, sosem mentünk velük nagyon messze.
– Mindig pulijuk volt egyébként?
– Nem, volt régebben kuvasz is.
– És mekkora most a család?
– Van már azóta unoka, meg dédunoka is, a nagyobbik dédunoka már 13 éves. Két gyerekünk van, de egyébként többet akartunk. Mi heten voltunk testvérek, de három testvérem meghalt hamar. Szegény apám is hamar elment, gyomorbajos volt, meg beteges a háború miatt.
– Milyen volt a család élete ebben az időszakban?
– Én a háborúra nem emlékszem, még csecsemő voltam, de a forradalomra már igen. Emlékszem a harckocsikra, itt álltak végig, ahol most a nagy út van. Innen lőtték a nagypostát.
– Melyik nagypostát?
– Hát amelyik az állomásnál van.
– Azt? Pedig az jó messze van innen.
– Bizony.
– És utána?
– Dolgoztam is egyébként a gazdálkodás mellett, tehát mindig volt rendes munkám. Kőfaragó voltam, az asszony meg fodrász. A 60-as évek elején jöttünk össze, ’63-ban én bevonultam katonának, aztán ’66-ban házasodtunk össze. Tehát már 58 éve vagyunk házasok.
– A katonaság alatt gondolom ment a levelezés.
– Hajjaj! Minden héten írtunk egymásnak.
#1730/1480/1998
Csalitos utca; 47.577393, 21.709763
Utca első említése: 2005
Canon EOS 6D
f4; 1/500; ISO-1000; 50mm
2024.03.30.